J.J.Stalter Arról, aki legyőzte a távolságot
2013 január 8. | Szerző: jjstalter
Behunyta a szemét, élesen és tisztán látta a völgyet. Látta a naplementében megcsillanó havas oldalakat, a gyalogösvényt és a kapaszkodókat, ahol fel lehetett jutni a völgyet ölelő magaslatra. Látta a fenyőfák ágain a délutáni napsugaraktól megolvadt hó alkonyatkor jéggé fagyott tükrét. Mire való mindez? – kérdezte magától, amikor kinyitotta a szemét. Mert ott a völgyben, azon a havas januári napon egyedül maradt és ettől a gondolattól azóta sem tudott szabadulni.
– Hej, te ott fönn! Hallod! – kiabálta ahogy a torkán kifért.
Igen, be kellett vallania magának is, hogy azóta a januári nap óta, s ennek lassan már egy éve, egyetlen használható művet sem csinált. Ült és várt. Ma is, mint mindennap megkérdezte a Mindenhatótól:
– Ki vagyok én? Mondd meg, ki vagyok!
Persze választ most sem kapott, és megint visszasüppedt a tétlenségbe.
Az egyik, ilyen tétlen várakozásban múló napon váratlanul megszólalt a csengő.
A nagyhangú, terebélyes szomszédasszony állt az ajtóban.
– Téged nem zavar ez az egész? – kérdezte köszönés helyett. Mivel nem jött válasz, folytatta – Jól van, tőlem gubbaszthatsz itt a szobádban és várhatod az idők végezetéig azt a tavalyi embert, de megmondom neked, a postát nem hozom fel többet, és a szemetet sem viszem le. Csinálj, amit akarsz! – kezébe nyomta az aznapi leveleket és indulatosan becsapta az ajtót.
Ő még állt egy darabig, majd ledobta a leveleket a konyhaasztalra, de az egyik kicsúszott, mintha menekülne, élével koppanva érkezett a kőre. Forgatta, nézte a lapot, rajta a havas völgy, a lebukó nap utolsó fényei. S már nem volt egyedül. Távolság, amit így tudok csak legyőzni – gondolta, és magához szorította a képeslapot .
A képeslap még délután is a kezében volt, amikor bement a műterembe és visszatért az évvel ezelőtt félbehagyott alkotáshoz.
J.J.Stalter A galamb
2013 január 2. | Szerző: jjstalter
Részlet a Kölcsönkapott idő című könyvből
Annak idején gyakran
járt erre, de mióta befejezte az egyetemet, szinte
sohasem esett útjába. Most itt az alkalom, hogy
körülnézzek errefelé, gondolta, és elhatározta lesétál
a Duna partig. Nézegette a színes kirakatokat,
az út túloldalán csodálkozva látta a
felújított könyvesboltot.
– Ebben a városban nem lehet nyugodtan sétálni!
Előttem, mögöttem, mellettem emberek.
Levegőt sem lehet venni! Itt egy pillanatra, egy
lélegzetvételnyi időre sem vagy magad! – háborgott
magában, ahogy átvágott a zebrán. Egyre
bizonyosabbá vált számára, hogy ingerültsége,
kapkodása nem a tömeg és a meleg miatt van,
hanem Alexander az előidézője zaklatottságának.
Most már bánta, hogy eljött.
– Miért bonyolódom egyre jobban ebbe az
egészbe? – kilátástalan kérdésére a válasz ott zakatolt
legbelül.
A Jókai téren egy pillanatra megállt és nézte a
teret körbeölelő házakat. Az egyiken még mindig
ott az ablakokra ragasztott B-A-L-E-T-T-I-S-K-
O-L-A felirat. Biztos most is reménykedő
anyukák hada ül a folyosókon és várja csillogó
szemű gyermekét, hiszen benne látja a jövő tehetséges
balett-táncosát. – Ez így van rendjén!
– gondolta mosolyogva. – A szülőnek mindig a
saját gyermeke lesz a legszebb, legügyesebb,
legtehetségesebb.
Átment a tér túloldalára, hogy közelebbről
megnézze a felújított könyvesboltot. Valaha a
város legjobb könyvesboltja volt, kávézni, teázni
lehetett a kényelmes karosszékekben. Ez is már
a múlté! Modern a berendezés, ami arra ösztönöz,
ne időzz sokat, válaszd ki a könyvet és siess.
Oda a hangulata!
Meglepődve vette észre, hogy a sugárúton
mennyi új üzlet nyílt. A régi MÁV-Irodaház
most egy biztosítótársaság székhelye. Építészetileg
sekélyes homlokzata kirí a patinás paloták
sorából.
Megállt, mert eszébe jutott egy régi emlék erről
a helyről. Hét-nyolc évvel ezelőtt, végzős egyetemista
volt, amikor a szakdolgozata anyagáért
szaladt a könyvtárba.
Nem jutott át az úton, a piros lámpa megállította,
várakozott e ház sarkán lévő zebránál.
Arrébb két nő beszélgetett. A járdán, a virágtartóban
pedig egy galamb gubbasztott.
Az első gondolata az volt, ez a galamb biztosan
a két nőé. Aztán eszébe villant, hogy ez lehetetlen
gondolat. Nem lehet az övék, hiszen az emberek
nem járkálnak galambokkal az utcán!
Egyetlen pillanat alatt elfelejtette hová indult.
Nézte, hol a beszélgető két nőt, hol a galambot.
Aztán a nők elmentek. A galamb maradt. Nem
hagyhatta ott, felemelte a pillekönnyű, sérült
madarat. A könyvtárat elfelejtette, az irányt a
kollégium felé vette a galambbal.
Útközben egy állatkereskedésben beszerezte a
szükséges magokat. Aztán hetekig nála volt a
madár. Szépen rendbe jött, csak az egyik szárnya
lógott. Először azt hitte sohasem fog már repülni,
de pár héttel később, az egyik reggel maga
mögött hagyta az ócska írógép fedelét, ami
addig az otthonául szolgált, és felreppent a függönykarnisra.
Akkor szélesre tárta az ablak szárnyait,
és útjára engedte a kollégium negyedik
emeletéről a gyógyult galambot.
Nem sokkal ezután, néhány nappal később a
Rózsák terén át vezetett az útja. Egy nő galambokat
etetett a téren. Mikor a közelükbe ért a
madarak szétrebbentek. Csak egy maradt a tér
kövén, és békésen, róla tudomást sem véve, csipegette
a magokat. A szárnya lógott, pont úgy,
mint az ő galambjáé.
Istenem! Mindenki visszatalál oda ahol élt. Bármerre
is visz a sorsunk, mindig visszajutunk
ahonnan indultunk! Megnyugodott, hogy az
élet dolgai mennyire egyszerűek, és mennyire
szépek.
– Azt a galambot nézi?- kérdezte a madáretető
nő. – Már egy éve etetem – folytatta, miközben
egy marék magot szórt széjjel. – Mindig tudja,
mikor jövök, de előfordul, hogy el sem megy,
mert mindig itt van, mire megérkezem – tette
még hozzá.
Akkor bizony tévedtem, mert semmiképp sem
lehet az én galambom! – Miért kell nekem mindig
mindenbe belemagyaráznom valami lélekemelőt?
Miért nem hagyom úgy a dolgokat,
ahogy vannak? Miért képzelek mindenbe többet,
mint ami? – mérgelődött melléfogásán.
– De nem tudom mi történt – szólalt meg váratlanul
a nő. Volt egy hónap, hogy nem várt.
– Ki? – kérdezte értetlenül, mert a gondolatai
még mindig a tévedésén jártak.
– Hát a galamb. Nem tudom mi történhetett,
de volt egy hónap, hogy nem volt itt, nem tudom
merre járt. Pár napja újból itt van, csak lóg
a szárnya. Nem tudom mi történhetett vele és
merre járt ez idő alatt – fejezte be elgondolkodva.
– Én tudom – gondolta, leült a nő mellé. Mosolyogva
nézte a szemezgető madarakat, a mesélő
madáretető nőt, és békesség költözött a lelkébe.
Sehova sem sietett már.
Váratlan szerelem
2013 január 2. | Szerző: jjstalter
Részlet a Kölcsönkapott idő című könyvből
– Azt hiszed, most mindent jól csináltál, de ott marad
a nyoma minden mozdulatban, gondolatban, érzésben,
és sohasem lesz már olyan, mint azelőtt
volt. Sőt egyre rosszabb lesz!
Anna felemelte a csészét és a már kihűlt kávéba
kortyolt, látszott az arcán, a gondolatai távol járnak,
és fájó sebeket tépnek fel.
– Tudod Alexander, ez a mindent elsöprő érzés,
ez a szenvedély váratlanul érkezett. Nagyon
nehéz helyzetbe kerültem. Hogyan tudom ezt
kezelni? Hogyan tudok ebből kijönni, vagy hogyan
tudok vele együtt élni, ha vállalom? Mikor
vagyok őszinte? Ha fegyelmezett maradok, és
nem csalok, vagy akkor, ha felrúgom a saját szabályaimat?
Fölvállalom az érzést, s hagyom,
hogy elragadjon a mindent elsöprő szenvedély?
Vajon ezután vissza lehet térni a mindennapokba?
A régi életünkbe? Mi legyen? Maradjanak
inkább álmok és semmisüljön meg ez az
érzés? Békés, sima víztükör? Vagy váljanak valóssá
az álmok? Háborgó tenger legyen? Sok a
kérdés és nehéz rájuk a felelet. Saját magadnak
kell megadnod a választ, de magadnak nem hazudhatsz.
Az apró kavics meséje
2013 január 2. | Szerző: jjstalter
Részlet a Kölcsönkapott idő című könyvből
Élt valahol messze-messze, túl a hegyeken, lenn a
völgyben, a sebes sodrású folyóban egy kerek, kis kavics.
A napjai a többi kövecske között teltek. Rohantak
mindahányan, egyikük elúszott a zúgó árral, a másikat
egy hatalmas hullám vetett partra, volt, amelyik
engedve a víz erejének, egyik helyről a másikra
sodródott.
– Mi az élet értelme? – kérdezgette az apró kavics.
– Talán a rohanás? Talán a sodródás? Miután nem
érkezett válasz, egy szép, verőfényes reggelen azt
gondolta, megengedheti magának, hogy elinduljon és
megkeresse a választ.
– Rengeteg mindent kitörölhetek az életemből, új
dolgokat ismerhetek meg. Pár év múlva talán már
nem járhatom végig ezt az utat. Késő lesz? Nem
tudom, talán akkor már másra vágyom – gondolta,
örült, hogy végre rászánta magát, és elindult lefelé a
folyón.
Nem sokkal később az útjába akadt egy ember. Keze
érdes volt, arca megfáradt.
– Mondd, te ember mi az élet értelme? – kérdezte tőle
kíváncsian, mert azt gondolta, aki ennyit élt, az tudja
a választ.
– Az élet értelme a munka. Én már az éjszaki álmot
is sajnálom, mert a tétlenséget nem bírom – felelte az.
– De csak dolgozni a munkáért magáért az nem elég,
gondolta a kavics – és ment tovább.
Ahogy ment, mendegélt, találkozott a macskával.
– Csak dorombolni, a meleg tejet lefetyelni, és szundikálni
a meleg szobában. Ennél több nem is kell,
mert ez az élet értelme! – hangzott a válasz, és a
macska óvatosan visszahúzta a mancsát, mert a víz
ráfröccsent, ahogy a kövecske továbbúszott.
Egyszer csak látja ám, hogy egy pocok szalad a part
mentén.
– Pocok, pocok! Várj egy kicsit! Mondd, te tudod,
hogy mi az élet értelme? – kérdezte tőle reménykedve.
A pocok abban a minutumban nem tudott válaszolni,
mert tele volt a szája. Intett neki, hogy várjon
egy kicsit, mindjárt visszajön. Térült-fordult, ott is
volt egy szemvillanás alatt.
– Persze hogy tudom! – felelte. – Az élet értelme a
gyűjtögetés – folytatta. Csak gyűjtögetni, télen is,
nyáron is, mindig. Amikor az egyik helyen már eleget
gyűjtögettél, akkor egy másik helyen kell folytatni –
futott is tovább.
A kavics nagyon elkeseredett a válaszoktól. Észre
sem vette, hogy a lágy hullámok lassan kijjebb és kijjebb
sodorták a parthoz, néha már alig-alig érte víz.
Egy napon arra jött egy lányka.
– De szép kavics! Életemben szebbet nem láttam! –
kiáltott föl örömmel a hangjában, és felkapta, magához
szorította. A hideg kavicsot átjárta a melegség,
ahogy hallotta a lányka szívének dobbanását. Már
tudta, hogy megtalálta az élet értelmét. Az a legfontosabb,
hogy tartozzunk valakihez. Szeressünk és
minket is szeressenek.
Egy csepp méz
2013 január 1. | Szerző: jjstalter
Egy csepp méz
Az ebéd végén még szótlanul üldögéltek egy kicsit. S ebben az őket körülölelő csendben végighúzta ujjait a férfi kezén. A csuklójánál indult és lassan, hogy érezze erei lüktetését, lassan ért le az ujja végéig.
Aztán tovább siklott le az asztalra és csak az üveg fala állította meg.
Az üvegen átcsillant a napszínű méz. Az előbb mikor kivett egy kanállal kicsi az oldalára csorgott, most ezt próbálta az ujja hegyével felszedni. Épp elfért rajta.
S ahogy fordította lefelé, a méz elindult lassú útjára. A férfi nem hagyhatta.
Az öröm mindkettőjüké volt. Az övé, hogy adni tudott egy boldog édes pillanatot, s Alexanderé a méz ízével a nyelve hegyén.
Egyetlen pillanat a ragaszkodás üzenetével, egyetlen csepp méz, a szerelem ízével.
Nem kellettek szavak, elég volt egyetlen csepp méz.
Az öt százalékos kaland
2012 november 26. | Szerző: jjstalter
Az öt százalékos kaland
Volt egy régi-régi újság, és abban egy hirdetés. Érdekes, de sohasem a szöveget nézte, hanem mindig a képet. A hófödte hegyeket, a havas tájat, a szikrázó kék eget. Mindig oda vágyott.
Ahogy múltak az évek, a k
ép egyre jobban halványult, de a szöveg, a hirdetés szövege észrevétlenül lopakodott elő.
„ Az Álomút gondol Önre, áldozatot hoz Önért és örül Önnek. Miért marad hát itt, ha megteheti, hogy utazzon?”
Aztán sok idő eltelt, már az újság is szétszakadt, kidobták.
Ő pedig élte nyugodt, kiszámítható életét.
Mindig számolt, minden lépését meggondolta. Hány százalék esélye van, hogy jól jön ki, ha újít valamit? Megéri e megszólalni vagy maradjon csöndben? Mik a kilátásai, ha új szokásokat is beenged az életébe?
Ezek a szabályok észrevétlenül telepedtek mellé és szép lassan meghatározták minden gondolatát. Nem volt ez nehéz vagy kellemetlen, hiszen így élte az életét.
Egy idő után azonban eszébe jutott az unásig ismételt prospektus szöveg, és azon kapta magát, hogy naponta ismételgeti.
Egy napsütéses tavaszi reggelen mikor dúdolgatta a kis szöveget,
maga lepődött meg legjobban, mert nem fejezte be, hanem folytatta:
Hány órakor indulunk? – mondta ki hirtelen és a szája elé kapta a kezét.
De akkor már nem volt visszaút.
Persze megint számolgatott:
95 % -ban egy zűrös utazás lesz, zaj és ricsaj vár a vonaton, a jegyemet is elveszíthetem, és az is lehet, hogy sosem találok majd haza, az is lehet, hogy az útitársak csapnak be, és még a végén belegabalyodok mindenféle nyugtalan dologba – gondolta készülődés közben, és menni készülő lábát visszahúzta. Inkább maradok, gondolta.
De egész életemben maradtam, pattant föl hirtelen.
5 %-ban egy rejtélyes utazás lehet, sosem átélt kalandokkal, izgalmas történetekkel, új, ismeretlen tájakkal és lehet, még egy különleges útitárssal is találkozom… és azt ígérték, hogy az úton zene is szól… Ez az öt százalékos út várt rám egész életemben! – döbbent rá, és nem volt mi visszatartsa.
– Tudod, minél több szabályt állítunk föl magunknak, annál nehezebb megélni jókedvűen a mindennapokat, nem gondolod? – kérdezte a szomszédját fölszabadultan, miközben helyezgette csomagjait.
S már ült volna le, de egy pillanatra csodálkozva megállt, mert annak a régi újságnak a szlogenjét útitársa dúdolgatta ép.
Biciklisták
2012 október 28. | Szerző: jjstalter
Váratlanul érkezett és annyi nap után újra elindultunk. Velem tartott megint. Ott volt, és ami az első métereknél gyanú volt, mire kiértem az utcából valóság lett.
Tényleg velem volt.
Nem akartam terhelni, ezért nem hívtam sohasem. Nem tudtam szereti e még ezeket a különleges utakat. Gondolkodtam is sokat, vajon mi hajtja, hogy velem jön? Az ő választása volt, és én örültem neki, mert mindig szerettem, ha velem tart. Azt elhessegettem, hogy érdekli az életem, merre járok, mit csinálok. Még az indulásnál, mikor szemtől szemben álltunk, már akkor meg kellett volna a szemében látnom, hogy tényleg érdekli. Minden, ami én vagyok, ami velem történik, amit én élek át. Annyira bizonytalanná tudott tenni a tétovázásaival, a bizonytalanságával, néha még az önmagának bemagyarázott hazugságaival is. Azért megfogtam a kezét, mert szerettem vele együtt menni.
Előtte gyakran mondogatta, hogy jó lesz, de nem hittem neki. Azt is mondta, hogy izgalmas lesz. Számtalan utat bejártam már, de vele más volt. Sok dolgot ezen a közös utazáson fedeztem fel, amik mellett addig elmentem. Azt is mondta, hogy érdekes lesz, és igaza volt. Most már csak azt bánom, hogy senkinek sem mesélhetem el hogyan kerültünk közel egymáshoz, igazából semmit sem mesélhetek el ebből az utazásból. Talán ezt az egyelten utat.
Ezt a vasárnap délutáni utat. Most is, mindennap arra járok, és mindig látom őt. Az érintése velem maradt. Akkor, azon a vasárnapon, amikor elindultunk, egy pillanatra megálltunk az erdőszélen. Gyerekkoromban számtalanszor jártam itt, és most, ahogy meséltem neki ezekről a gyermekkori kalandokról, egy csepp meghatottságot éreztem. Egy kis lépés megint egymás felé. Aztán e kis kitérő után folytattuk az utat, óvatosan egymás után át a csepp hídon. A válla fölött átnéztem, és a vágy, az eszeveszett vágy hogy megszagoljam bőre illatát egy pillanat alatt ért el. Megfordult, arca egészen közel került az enyémhez. Néztük egymást és nem szóltunk semmit. Csak akkor döbbentem rá, hogy mindig a szemembe néz. Sohasem kerüli a tekintetemet.
Amikor a várfalak alá értünk, akkor kérdezte:
– És mi lesz?
– Miért? – kérdeztem vissza.
– Remélem nem zavarlak a sok kérdésemmel?
– Dehogyis. Csak közben figyelek. Figyelem az utat.
– Elmégy? – kérdeztem kis szünet után.
– Nem.
– Soha? – firtattam tovább.
– Hogyan ígérhetném ezt? De nem akarok elmenni. – mondta kis szünet után.
Aztán elhallgatott. Hallgattunk mindketten. A város fő utcáján végig csendben mentünk.
– Nem könnyű –szólalt meg sokkal később.
– Mi nem könnyű? – kérdeztem.
– Nem könnyű valakivel élni, akit az ember megsebez. Bár csak lehetne bántás nélkül szeretni.
Akkor éreztem, hogy elveszítem. Nagyon távol került abban a pillanatban. Magamban görcsösen kapaszkodtam, nem akartam elveszíteni. Az életem része volt már.
– Ezen az utazáson megtanultunk türelmesnek lenni, és megtanultunk erősnek lenni. Ha lehet, tartjuk is magunk mindig. Mintha mindig türelmesek lennénk és mintha mindig erősek lennénk – mondta még megtörve a csendet.
Aztán folytattuk tovább, néztük a lovast, akit fürgén kikerültünk, az emléktáblákat, a magányos padot a várfal tövében. Gyönyörködtünk a hatalmas fenyőkben, a néptelen út csak a miénk volt.
Azóta gondolatban sokszor végigjártam a régi helyeket, átvágtam a parkon és eszembe jutott, amikor erre mentünk, az egyik oldalon a folyó, a másikon az erdő, és mennyire nevetett, pedig félt. Sosem szerette egyedül járni az erdőket.
Most eszembe jut, hogy mikor hazaértem, nesztelenül becsuktam a kaput, azt gondoltam jó itthon, de mikor letámasztottam a kerékpárt nem a ház felé tartottam, hanem vissza az utcára, hogy még egyszer megbizonyosodjak, hogy az út üres.
Mire vártam?
Arra hogy ott legyen?
Arra hogy nevessen?
Arra hogy megsimogasson?
Mit kerestem?
Miben reménykedtem?
Most már minden elrendeződött körülöttem, és mindez már a múlté, amely az emlékeimben él tovább. Az emlékeimben, amelyek megszépülnek az idő múlásával.
A szőlőskert meséje
2012 október 28. | Szerző: jjstalter
– részlet J.J. Stalter Kölcsönkapott idő c. művéből –
A szőlőskert meséje
Ha elindulsz délre, aztán észak felé veszed az
irányt, s arra tartasz, ahol a hegyek már az égig
nyúlnak, és a folyók ölelésében szigetek születnek,
ott találod azt a kertet.
Várd meg a hajnalt, amíg kivilágosodik, amikor
a mustillatú pára lassan elillan a napfényben,
akkor meglátod a szépséges szőlőskert sziluettjét.
Azért ilyen pompázatos, mert a tündérek,
akik ebben a kertben élnek, odaadó gondossággal
törődnek a szőlővel. Megöntözik a száradókat,
karót szúrnak a gyengék mellé, vagy egyszerűen
csak rámosolyognak a szomorúakra.
A tündérek, ha elfáradtak, lepihentek. Amikor
kipihenték magukat, újult erővel szálldostak
egyik fürtről a másikra, és gondoskodásukkal
tovább folytatták a varázslatot.
A szőlőlevelek nap mint nap színes ruháikban
várták a tündéreket, és szépségükkel hálálták
meg a törődést. Tavasszal harsány zöldbe öltöztek,
nyáron a megcsillanó fények tették őket ragyogóvá.
Ősszel, amikor a lustálkodó lomha
napfény a fürtökön fényezte magát, mindenki a
csodájukra járt.
Este, mikor elcsendesedett a kert, a szőlők már
a következő napról álmodoztak. Reggel csilingelő
hangon örültek a virradó pirkadatnak.
Az egyik szőlőtőke azonban régóta hallgatásba
burkolódzott. Csendben volt és figyelte a többiek
zajos fecsegését.
Egy napon, talán épp ezért, hogy oly régen
nem szólalt meg, elveszítette a hangját. Jaj, pedig
milyen gyönyörű hangja volt! Daloltak a
madarak, ha hozzájuk szólt, mosolyogtak a gyümölcsök
a fán, ha velük beszélt. A hangjával
mindenkit elcsábított.
Ezen az őszön azonban eltűnt a hangja, sehol
sem volt! Hiába nyitogatta a száját, a hang odabenn
sem volt.
Az egyik tündér épp ott álldogált mellette,
mikor ez megtörtént.
– Reggel eljövök, és együtt megkeressük a hangodat
– suttogta közelebb hajolva hozzá.
A tündér reggel pontosan érkezett. Megsimogatta
a szőlőtőke fürtjeit. Gyönyörű, semmihez
sem fogható, különleges termése volt. Szépségével
kitűnt a szőlőskert többi tőkéje közül. A kék
és a fekete árnyalatai összeolvadtak a bogyókon.
Csodaszép küllemével, zamatosságával ámulatba
ejtette a tündért. Aki, miután megcsodálta
a szőlő szépségét, leporolta a leveleit, megigazította
elhajló ágait, fényesre törölgette fürtjeit.
Annyira örültek egymásnak, hogy el is felejtették
mindketten, miért is találkoztak ezen a harmatos
őszi reggelen. Az örömük, hogy együtt
lehetnek, kitöltötte a napot, boldogok voltak,
hogy egymásra találtak.
Az idő szaladt, s amikor a tündérnek mennie
kellett, a levelek közé súgta:
– Máskor is eljövök. Már holnap eljövök – tette
hozzá kis szünet után.
A szőlő éjjel alig bírt aludni, nagyon várta a
reggelt és a tündér érkezését.
Másnap a kelő nap fénye már ott találta őket
egymás mellett. A tündér belefúrta fejét a levelek
közé, és az üde harmat ott maradt a bőrén.
A reggeli pára frissessége átjárta, újult erővel
kezdte a napot.
Telt‐múlt az idő, és a tündér mindennap megkereste
a szőlőskertben a különleges szőlőt, s az
szeretetével viszonozta a törődést.
Aztán egy reggel a szőlő váratlanul odahajolt
hozzá és megszólalt:
– Miért is volna jobb, ha értenéd, miről is hallgatok
épp?
A tündér pedig azt gondolta, mostantól semmi
sem lesz már olyan, mint azelőtt. Mert az a pillanat,
amikor hallotta a hangját elég volt a tündérnek
arra, hogy sohase ellenőrizze, és sohase
kérdezze, jól teszi e, amikor a szívére hallgat.
Mert jó ideje tudta már a választ. Azóta, mióta e
mellé a különleges szőlő mellé sodorta a sorsa.
Kavicsdobálók
2012 október 27. | Szerző: jjstalter
J.J.Stalter Kavicsdobálók – részlet az Álom-játék c. könyvből –
Kavicsokat gyűjtögettem a parton. Az egyiknek épp
csak az egyik oldala látszott ki a homokból. Az ujjam
hegyével alányúltam és kiemeltem. A vizes homok rátapadt,
nem látszott
Zsebemben keresgéltem zsebkendő után, de nem találtam,
végül sálam végébe törölgettem. Mély barna
színű kavics volt, egy fehér csík díszítette. Ritkán találok
ilyen szépet! A táskámba csúsztattam, a többi
közé. A szép kavicsoknak nem tudok ellenállni!
– Nézd, ott van még egy!
Megfordulok. A hang ismerős, a teraszon ő szólt hozzám.
Távolabb áll. Kicsit felemeli a kezét, intés gyanánt.
Visszafordítom a fejem és keresem a homokban
azt a másikat. Ott van, miért nem vettem észre? Ez is
barna, s fehér csík díszíti. Nem alkalmas arra, hogy a
vízen csúsztassam, de annyira szép! Elteszem ezt is.
– Megtaláltad? – kérdi.
– A kavicsot igen. Azt az embert, aki hozzám szólt,
őt még keresem. Nehezen értelek – felelem.
– Miért is volna jobb, ha mindig értenéd, miről is
hallgatok épp? – kérdi mosolyogva.
Hirtelen ötlettel leülök a homokba, és kiborítom az
összes kavicsot a táskámból. Pillekönnyűvé válik,
ahogy a tengernyi kő földet ér.
– Építhetsz belőle szigetet – mondom.
– Építhetsz belőle hegyet – folytatja.
– Nézd, hogy pattog a vízen! – mondja és mosolyog.
– Gyönyörű látvány és tudod miért? Mert a nehéz kő
haladékot kap, nem süllyed el egyből, még játszik.
Még játszik a vízzel egy kicsit.
– Tudod, mindennek csak akkor van értelme, ha
játék és öröm van benne – folytatja, s hiába keresem
tekintetét, nem lelem.
S mindeközben a kezébe fog egy kavicsot. Kissé előrehajol,
és könnyedén hajítja el. A kő lebegve indul
a víz felé. Háromszor pattan rajta, apró fodrokat
hagyva maga után mielőtt elsüllyed. Nézem, és az jut
eszembe, hogyan is akarhatnám megfejteni ezt az embert?
– Azelőtt tényleg nem ismertük egymást – mondja,
mintha olvasna gondolataimban.
– Milyennek képzeltél? – kérdezem.
– Sokfélének. Mindennap másnak! Az emlékeimben,
igen, igen, ez a kép tiszta! Egy nőt látok, aki ül
a homokban és építgeti kavicsaiból, hol a szigetét, hol
a hegyét és nem tudja eldönteni, melyiket válassza.
–A hegyeket szeretem, és azt választom inkább.
A hegycsúcsokat, ahonnan messze ellátok, és úgy érzem,
hogy a világ tetején állok.
Gondosan kiválasztom a következő kavicsot, de csak
úgy ülve, flegmán indítom útjára. A víz szélén megáll
és elsüllyed hirtelen. Ebben a pillanatban sok mindent
szeretnék elmondani neki, mégis inkább hallgatok.
Hogy oldjam a csendet, egy újabb kavicsot keresgélek
a kupacban, de megelőz, s a kezembe nyom
egyet.
– Állj fel! Ezt másképp nem lehet! Ha félvállról veszed,
sohasem sikerül!
Megfogadom a tanácsát és a vízhez megyek. Vizes
lesz a lábam, a víz is hideg. Csak kifelé figyelek.
A hideg vízre, a szélre, a homokos ruhámra. Állok ott,
képtelen vagyok megmozdulni, ólomsúlyok a kezemen,
emelem, a kavics kiesik s tompán a vízbe loccsan. Rá128
nézek, széttárom a kezem, erőtlen sóhajtásom biztosan
hallja, mert elégedetlenül ingatja fejét.
– Amíg nem saját meggyőződésből dobod, hanem
csak kényszerből, addig ne erőltesd! Abból semmi sem
lesz! Amikor idejét érzed, hogy meggyújtsd azt
a belső tüzet, ami majd mély és igazi lesz, csak akkor
fogj hozzá. Különben eltalálsz valakit, akit nem kellene,
mert nem neki szántad, csak épp arra járt, te
meg magányos vagy és dobálódzol.
Kis szünet után folytatja:
– Nézz rám, nézd, hogy csinálom! Vegyen körül
a ritmus és érezni fogod, hogy nehéz napok után jól
esik a vidámság, átjár a dallam. Hajolj előre kissé,
vegyél lendületet, az a kő a te köved! A kezedbe simul
és repülni akar, de ne dobd még el! Várj! Tartogasd,
mert meg van az az előnyöd, hogy akkor dobod majd
el, amikor te akarod. Te magad, s nem kényszerít rá
senki sem! Akkor, amikor érzed azt a ritmust…
– Tudom, hogy képes leszek….– mondanám, – s még
azt is, mi az mit tud, mit senki más, de már messze
jár és a szél hiába röpíti hangom, bármennyire szeretném,
már nem éri utol.
J.J.Stalter Lassítás
2013 január 8. | Szerző: jjstalter
Hálát adok az égnek, hogy senki sem lát ebben a pillanatba, gondolta, miközben kúszva próbálta megközelíteni az árokpartot. Megint gyorsan mentem, megint feszegettem a határaimat , mérgelődött magában és belefúrta arcát a friss, ropogós hóba.
Lassítanom kell, korholta magát, ahogy kimászott az országútra. De ez ellenkezett a természetével, mert neki mindig minden azonnal kellett. Képtelen vagyok másképp, gondolta és dühös lendülettel elindult a kihalt országúton.
Váratlanul vízszintes helyzetbe került, felette a csillagos égbolt, alatta a hideg országút jegesre fagyott bordái. Kóválygó fejjel állt fel, és újra visszatért előbbi gondolata.
Lassítanom kell. Lassítanom, mert bármennyire szeretem, így sohasem érek el hozzá.
Leporolta magáról a havat és azt gondolta, milyen szép este van, s a hold fényénél gyalogosan indult tovább hozzá, aki találkozásuk első pillanatától várta.
Oldal ajánlása emailben
X