Biciklisták

2012 október 28. | Szerző: jjstalter |

Váratlanul érkezett és annyi nap után újra elindultunk. Velem tartott megint. Ott volt, és ami az első métereknél gyanú volt, mire kiértem az utcából valóság lett.

Tényleg velem volt.

Nem akartam terhelni, ezért nem hívtam sohasem. Nem tudtam szereti e még ezeket a különleges utakat. Gondolkodtam is sokat, vajon mi hajtja, hogy velem jön? Az ő választása volt, és én örültem neki, mert mindig szerettem, ha velem tart. Azt elhessegettem, hogy érdekli az életem, merre járok, mit csinálok. Még az indulásnál, mikor szemtől szemben álltunk, már akkor meg kellett volna a szemében látnom, hogy tényleg érdekli. Minden, ami én vagyok, ami velem történik, amit én élek át. Annyira bizonytalanná tudott tenni a tétovázásaival, a bizonytalanságával, néha még az önmagának bemagyarázott hazugságaival is. Azért megfogtam a kezét, mert szerettem vele együtt menni.

Előtte gyakran mondogatta, hogy jó lesz, de nem hittem neki. Azt is mondta, hogy izgalmas lesz. Számtalan utat bejártam már, de vele más volt. Sok dolgot ezen a közös utazáson fedeztem fel, amik mellett addig elmentem. Azt is mondta, hogy érdekes lesz, és igaza volt. Most már csak azt bánom, hogy senkinek sem mesélhetem el hogyan kerültünk közel egymáshoz, igazából semmit sem mesélhetek el ebből az utazásból. Talán ezt az egyelten utat.

Ezt a vasárnap délutáni utat. Most is, mindennap arra járok, és mindig látom őt. Az érintése velem maradt. Akkor, azon a vasárnapon, amikor elindultunk, egy pillanatra megálltunk az erdőszélen. Gyerekkoromban számtalanszor jártam itt, és most, ahogy meséltem neki ezekről a gyermekkori kalandokról, egy csepp meghatottságot éreztem. Egy kis lépés megint egymás felé. Aztán e kis kitérő után folytattuk az utat, óvatosan egymás után át a csepp hídon. A válla fölött átnéztem, és a vágy, az eszeveszett vágy hogy megszagoljam bőre illatát egy pillanat alatt ért el. Megfordult, arca egészen közel került az enyémhez. Néztük egymást és nem szóltunk semmit. Csak akkor döbbentem rá, hogy mindig a szemembe néz. Sohasem kerüli a tekintetemet.

Amikor a várfalak alá értünk, akkor kérdezte:

– És mi lesz?

– Miért? – kérdeztem vissza.

– Remélem nem zavarlak a sok kérdésemmel?

– Dehogyis. Csak közben figyelek. Figyelem az utat.

– Elmégy? – kérdeztem kis szünet után.

– Nem.

– Soha? – firtattam tovább.

– Hogyan ígérhetném ezt? De nem akarok elmenni. – mondta kis szünet után.

Aztán elhallgatott. Hallgattunk mindketten. A város fő utcáján végig csendben mentünk.

– Nem könnyű –szólalt meg sokkal később.

– Mi nem könnyű? – kérdeztem.

– Nem könnyű valakivel élni, akit az ember megsebez. Bár csak lehetne bántás nélkül szeretni.

Akkor éreztem, hogy elveszítem. Nagyon távol került abban a pillanatban. Magamban görcsösen kapaszkodtam, nem akartam elveszíteni. Az életem része volt már.

– Ezen az utazáson megtanultunk türelmesnek lenni, és megtanultunk erősnek lenni. Ha lehet, tartjuk is magunk mindig. Mintha mindig türelmesek lennénk és mintha mindig erősek lennénk – mondta még megtörve a csendet.

Aztán folytattuk tovább, néztük a lovast, akit fürgén kikerültünk, az emléktáblákat, a magányos padot a várfal tövében. Gyönyörködtünk a hatalmas fenyőkben, a néptelen út csak a miénk volt.

Azóta gondolatban sokszor végigjártam a régi helyeket, átvágtam a parkon és eszembe jutott, amikor erre mentünk, az egyik oldalon a folyó, a másikon az erdő, és mennyire nevetett, pedig félt. Sosem szerette egyedül járni az erdőket.

Most eszembe jut, hogy mikor hazaértem, nesztelenül becsuktam a kaput, azt gondoltam jó itthon, de mikor letámasztottam a kerékpárt nem a ház felé tartottam, hanem vissza az utcára, hogy még egyszer megbizonyosodjak, hogy az út üres.

Mire vártam?

Arra hogy ott legyen?

Arra hogy nevessen?

Arra hogy megsimogasson?

Mit kerestem?

Miben reménykedtem?

Most már minden elrendeződött körülöttem, és mindez már a múlté, amely az emlékeimben él tovább. Az emlékeimben, amelyek megszépülnek az idő múlásával.