J.J.Stalter Arról, aki legyőzte a távolságot

2013 január 8. | Szerző: jjstalter |

Behunyta a szemét, élesen és tisztán látta a völgyet. Látta a naplementében megcsillanó havas oldalakat, a gyalogösvényt és a kapaszkodókat, ahol fel lehetett jutni a völgyet ölelő magaslatra. Látta a fenyőfák ágain a délutáni napsugaraktól megolvadt hó alkonyatkor jéggé fagyott tükrét. Mire való mindez? – kérdezte magától, amikor kinyitotta a szemét. Mert ott a völgyben, azon a havas januári napon egyedül maradt és ettől a gondolattól azóta sem tudott szabadulni.
– Hej, te ott fönn! Hallod! – kiabálta ahogy a torkán kifért.
Igen, be kellett vallania magának is, hogy azóta a januári nap óta, s ennek lassan már egy éve, egyetlen használható művet sem csinált. Ült és várt. Ma is, mint mindennap megkérdezte a Mindenhatótól:
– Ki vagyok én? Mondd meg, ki vagyok!
Persze választ most sem kapott, és megint visszasüppedt a tétlenségbe.
Az egyik, ilyen tétlen várakozásban múló napon váratlanul megszólalt a csengő.
A nagyhangú, terebélyes szomszédasszony állt az ajtóban.
– Téged nem zavar ez az egész? – kérdezte köszönés helyett. Mivel nem jött válasz, folytatta – Jól van, tőlem gubbaszthatsz itt a szobádban és várhatod az idők végezetéig azt a tavalyi embert, de megmondom neked, a postát nem hozom fel többet, és a szemetet sem viszem le. Csinálj, amit akarsz! – kezébe nyomta az aznapi leveleket és indulatosan becsapta az ajtót.
Ő még állt egy darabig, majd ledobta a leveleket a konyhaasztalra, de az egyik kicsúszott, mintha menekülne, élével koppanva érkezett a kőre. Forgatta, nézte a lapot, rajta a havas völgy, a lebukó nap utolsó fényei. S már nem volt egyedül. Távolság, amit így tudok csak legyőzni – gondolta, és magához szorította a képeslapot .
A képeslap még délután is a kezében volt, amikor bement a műterembe és visszatért az évvel ezelőtt félbehagyott alkotáshoz.