A szőlőskert meséje

2012 október 28. | Szerző: jjstalter |

– részlet J.J. Stalter Kölcsönkapott idő c. művéből –

A szőlőskert meséje
Ha elindulsz délre, aztán észak felé veszed az
irányt, s arra tartasz, ahol a hegyek már az égig
nyúlnak, és a folyók ölelésében szigetek születnek,
ott találod azt a kertet.
Várd meg a hajnalt, amíg kivilágosodik, amikor
a mustillatú pára lassan elillan a napfényben,
akkor meglátod a szépséges szőlőskert sziluettjét.
Azért ilyen pompázatos, mert a tündérek,
akik ebben a kertben élnek, odaadó gondossággal
törődnek a szőlővel. Megöntözik a száradókat,
karót szúrnak a gyengék mellé, vagy egyszerűen
csak rámosolyognak a szomorúakra.
A tündérek, ha elfáradtak, lepihentek. Amikor
kipihenték magukat, újult erővel szálldostak
egyik fürtről a másikra, és gondoskodásukkal
tovább folytatták a varázslatot.
A szőlőlevelek nap mint nap színes ruháikban
várták a tündéreket, és szépségükkel hálálták
meg a törődést. Tavasszal harsány zöldbe öltöztek,
nyáron a megcsillanó fények tették őket ragyogóvá.
Ősszel, amikor a lustálkodó lomha
napfény a fürtökön fényezte magát, mindenki a
csodájukra járt.
Este, mikor elcsendesedett a kert, a szőlők már
a következő napról álmodoztak. Reggel csilingelő
hangon örültek a virradó pirkadatnak.
Az egyik szőlőtőke azonban régóta hallgatásba
burkolódzott. Csendben volt és figyelte a többiek
zajos fecsegését.
Egy napon, talán épp ezért, hogy oly régen
nem szólalt meg, elveszítette a hangját. Jaj, pedig
milyen gyönyörű hangja volt! Daloltak a
madarak, ha hozzájuk szólt, mosolyogtak a gyümölcsök
a fán, ha velük beszélt. A hangjával
mindenkit elcsábított.
Ezen az őszön azonban eltűnt a hangja, sehol
sem volt! Hiába nyitogatta a száját, a hang odabenn
sem volt.
Az egyik tündér épp ott álldogált mellette,
mikor ez megtörtént.
– Reggel eljövök, és együtt megkeressük a hangodat
– suttogta közelebb hajolva hozzá.
A tündér reggel pontosan érkezett. Megsimogatta
a szőlőtőke fürtjeit. Gyönyörű, semmihez
sem fogható, különleges termése volt. Szépségével
kitűnt a szőlőskert többi tőkéje közül. A kék
és a fekete árnyalatai összeolvadtak a bogyókon.
Csodaszép küllemével, zamatosságával ámulatba
ejtette a tündért. Aki, miután megcsodálta
a szőlő szépségét, leporolta a leveleit, megigazította
elhajló ágait, fényesre törölgette fürtjeit.
Annyira örültek egymásnak, hogy el is felejtették
mindketten, miért is találkoztak ezen a harmatos
őszi reggelen. Az örömük, hogy együtt
lehetnek, kitöltötte a napot, boldogok voltak,
hogy egymásra találtak.

Az idő szaladt, s amikor a tündérnek mennie
kellett, a levelek közé súgta:
– Máskor is eljövök. Már holnap eljövök – tette
hozzá kis szünet után.
A szőlő éjjel alig bírt aludni, nagyon várta a
reggelt és a tündér érkezését.
Másnap a kelő nap fénye már ott találta őket
egymás mellett. A tündér belefúrta fejét a levelek
közé, és az üde harmat ott maradt a bőrén.
A reggeli pára frissessége átjárta, újult erővel
kezdte a napot.
Telt‐múlt az idő, és a tündér mindennap megkereste
a szőlőskertben a különleges szőlőt, s az
szeretetével viszonozta a törődést.
Aztán egy reggel a szőlő váratlanul odahajolt
hozzá és megszólalt:
– Miért is volna jobb, ha értenéd, miről is hallgatok
épp?
A tündér pedig azt gondolta, mostantól semmi
sem lesz már olyan, mint azelőtt. Mert az a pillanat,
amikor hallotta a hangját elég volt a tündérnek
arra, hogy sohase ellenőrizze, és sohase
kérdezze, jól teszi e, amikor a szívére hallgat.
Mert jó ideje tudta már a választ. Azóta, mióta e
mellé a különleges szőlő mellé sodorta a sorsa.