Csíksomlyó

Lépéseim nehezek, egyre meredekebb az út, nézem a lábam előtt a kavicsos ösvényt, s le kell, hogy hajoljak egy kicsi kavicsért. Kezemben tartom, forgatom, nézem a rajta lévő csíkokat. Milyen szeszély játszik velem? Még nem kérdeztem semmit s a válasz már érkezett?

Zsebembe csúsztatom.

Felérve hallom a beszélgetők zsongását, de a távoli erdő fáinak suhogása lassan elviszi a hangokat, s egyre nagyobb lesz a csönd. Mi az, ami vonz ide?

Szeretem ezt a tömegben lévő mérhetetlen erőt, ezt a semmihez sem fogható energiát. Különös, szent hely. Hiába vannak itt százezrek, nem érzem a zsúfoltságot. Nézem távol a felhőkbe burkolódzó havasokat, csend vesz körül, mintha magam lennék egyedül, de nem magányosan.

Firtatom jó-e az irány ami felé tartok? Egyre jobban érzem, hogy nem fecsérelhetek el egyetlen percet sem, hiszen az élet olyan rövid!

Mi a dolgom ebben a világban? Jó úton járok? Mindazok, akik körülvesznek, a családom, barátok, ismerősök, vajon adok e nekik valamit magamból? Okoztam-e sebeket azoknak, akiket szeretek? A döntéseim, amik végül is ezen az úton tartanak jók voltak e?

És ami a legfontosabb, hogy egyáltalán megtaláltam e azt az utat amit magamnak kijelöltem, vagy már régen eltévedtem? Most nincsenek ígéretek, fogadalmak, hogy holnaptól, majd minden másképp lesz. Mert az a holnap ma van! Ma vagyunk minden egyes percért felelősek, ma és nem holnaptól.

Tekintetem elfordul, végigsimítom a hegytetőket, a hely lábánál álló pici házakat, a látóhatár szélén álló mozgó aprócska pontokat, felettem felhők futnak.
Számomra most végtelen csendben merül el a világ. A lépteim, amik idehoztak, a megtalált kicsi kavics üzenete, a reménykedő pitypangok, minden megmarad a szívemben, és remélem sokáig elkísérnek az utamon. J.J.Stalter