Játékosok
2014 június 16. | Szerző: jjstalter
A személyzet nagy része ismert már, gyakran üldögélek itt, többnyire az ablak mellett, most is a legjobb helyre ültetnek.
Andréval kell találkoznom. Megbeszélnünk a tegnap estét.
Andréból még mindig hiányzik a türelem. A meggondolatlan, hirtelen lépései pillanatok alatt összedöntik az eddigi munkát. Százszor mondtam már neki, hogy az utolsó leosztásnál is olyan nyugodtnak kell lennie, mint az elsőnél. Miért felejti el mindig?
Amikor André belépett az étterembe, a szemem egy pillanatra megakadt rajta. Magas, jó kiállású férfi. Egész megjelenése határozottságot sugall. Fekete, egyenes haja, kicsit hosszabb az átlagosnál, s ez rendkívül jól áll neki.
– Tudom, hogy van egy kis megmagyarázni valóm – mondja miközben hanyagul leül.
Most nem tetszik ez a hányavetiség.
– André megváltoztak a dolgok – próbálom úgy mondani, hogy a hanglejtésemből ne vegye észre a dühömet.
– Elismerem, hogy pillanatnyilag nehézségeink vannak, de hidd el, rövid időn belül ismét fölfelé megyünk – zökkent vissza a régi kerékvágásba André, mert pontosan tudta nem beszélhet mellé, a tegnap estéért el kell számolnia. F
igyelmetlen volt az utolsó leosztásoknál. Kapkodott, el akarta kapni azt a dagadt öltönyöst.
A pincér türelmesen várakozott.
– Mit igyunk Anna?
– Sört. Mi mást? – feleltem.
– Anna, te sört kérsz? – André nem tudta leplezni csodálkozását.
– Persze. A világon nincs jobb a frissen csapolt, jéghideg sörnél! Nem tudtad, hogy az egyik legjobb dolog ebben a tikkasztó kánikulában? Barbár szokás, nem is túl elegáns, nem való hozzám, ezt gondolod, igaz?
– Hát inkább egy finom borral tudnálak elképzelni, de engem könnyen meggyőztél, mert én is szeretem a sört! – felelte mosolyogva.
– Tudod André, nagyon fontos, hogy a sör, amit iszol, ne legyen kommersz, mert akkor tényleg csalódás ér! Én mindig jó minőségűt kérek, és akkor nem is csalódom!
A pincér letette az alátéteket és ráhelyezte a gyöngyöző, habos italt.
– Csukd be a szemed, úgy kortyold.
– A habja…nem túlzottan szeretem, amikor szomjas vagyok, a hab csak bosszant – akadékoskodott André, de mosolyában láttam, tetszik neki, ahogy egyre jobban kihozz a béketűrésből.
– Türelmetlen vagy! Hagyd egy kicsit pihenni, hogy a habja visszahúzódjon. Addig meséld el azt az utolsó leosztást.
André már várta ezt a kérdést, és nem volt nagyon kedvére a válasz. Igen elbukta a közös vagyonukat. Semmi sem maradt belőle. Most pedig el kellene mondania azt, amivel lényegében szembesült: a saját rossz játékával, hibás döntéseivel.
– Csak akkor leszel jó játékos, ha ezeket pontosan tudod, és legközelebb eszedbe jut játék közben, amikor megint rossz irányba tartasz. Csak így tudod elkerülni, hogy ne ess ismét ugyanebbe a hibába. És a pókerbe, bele kell kalkulálni a szerencsét, a mások szerencséjét is – a hangom megenyhült. – És most igyunk ebből a finom nedűből, mert megmelegszik. Érzed mennyire friss és ropogós? Testes, de lágy, ahogy végigcsúszik a torkodon, csak a hidegsége karcol egy kicsit, nem a tartalma.
– Lehűt, érzem, ahogy végigjár, jó ötlet volt ez a friss csapolású sör. A hőmérséklete is tökéletes.
– Hát igen egy meleg sörtől nincs is rosszabb –válaszoltam elgondolkodva, miközben ujjam hegyét végighúztam a deres poháron.
– És egy ízesítettől sem! – replikázott André. – El sem tudnám képzelni, hogy ne sör ízű sört igyak! Kortyold lassan, élvezd minden cseppjét, csukd be a szemed és érzed mennyire jó élni! – huncut mosolya szívemig ért..
– Figyelj André – tértem vissza pár korty után a pókerhez -, most ne nézd, hogy mi történt, csak a hibákat, amivel elrontottad. Nem fordulhat elő még egyszer. Talán meglepődsz, de azt mondom, el kell mennünk jövő héten arra a versenyre.
– Tegyünk még valami utolsó látványos dolgot, erre gondolsz Anna?
– Legyen látványos, igen – mondtam elgondolkodva. – De tévedsz André, ez nem az utolsó lesz. Még csak most kezdődik.
Mielőtt André bármit is kérdezhetett volna a pulthoz mentem és újabb söröket kértem.
Már majdnem három óra volt mikor felálltunk, nem volt szabad taxi, gyalogosan indultunk el.
– Legalább befejezzük ezt a beszélgetést Andréé.
– Anna tudod, hogy minden nőben van valami szeretnivaló? – a férfi kissé kábult mosollyal nézett rám.
Meghökkent ábrázatom mosollyá szelídült.
– Igen André, és van olyan, akiben nem csak valami, hanem minden szeretnivaló.
Hosszú ideig tartott, amíg mindez áthatolt André lelassult agyán. Amikor végül sikerült megértenie, a szédüléstől megingott egy pillanatra.
Elkaptam.
Akkor már minden mozgott és André valami különös okból úgy érezte, úgy forog, mint egy körhinta, ami egyre jobban gyorsul, amíg fel nem száll a föld fölé. Hogy magyarázhatná meg magának ezt a különös érzést? Ezt kérdezgette magától, de nem talált választ. Az még eljutott a tudatáig, hogy arra a versenyre, ha törik, ha szakad, el kell mennie. Anna kedvéért.
Én pedig csak azt érzékeltem, hogy hol a kezem fogja, hol átölelt, hol rám támaszkodott, de az biztos, hogy nélkülem már egyetlen lépést sem tudott tenni.
Reduktív
2014 június 16. | Szerző: jjstalter
Kora nyári nap, Zoliékat várjuk vacsorára. Gondosan terítek, igyekszem legalább olyan szépen, mint ahogy náluk szokott, s terítés közben jön a hirtelen ötlet! Itt a pillanat kifaggathatom a borászt!
Ugyanis, most egy borászról szóló könyvet írok, sok-sok kérdésem van ezzel kapcsolatban. A történetben ösztönösen választom a chardonnayt, s írok is róla szépeket. De vajon szakmailag megállja a helyét? Mennyire nyúltam mellé, vagy mennyire találtam el? A könyvnek hitelesnek kell lennie, s most itt az alkalom, Zolit faggathatom a lényegről. Tőle mindent megtudhatok erről a különleges borról!
– Chardonnay, tölgyfahordók…- kezdeném, de szavamba vág.
– Reduktív módszer.
Nézek nagyot. Vártam, hogy majd ódákat zeng a tölgyfahordókról, a hűvös pincékről…
Kis szünet után folytatja:
– Ne is gondolkodj másban, jó bort csak így tudsz készíteni.
– Na és a batonázs? – próbálkozom tovább.
– Re-duk-tív – szótagolja.
– Az én borom is friss, illatos, zamatos – próbálkozom még, mert eszembe jut a könyvből a seprőn tartás, a földre helyezett tölgyfahordók, a pince hűvöse. Csak hideg acéltartályok jutnak nekem?
– Mit szólsz…- reménykedve kezdeném sorolni még más ötletemet is, mert eddig még meg sem említettem a hűvös présházat, a romantikus pincejáratokat.
– Reduktív – zökkent vissza.
– De hát…- próbálkozom újra, mert olyan szépen leírtam a fából készült lépcsőket, a leguruló hordókat, még a kármentőket is.
S írói vénám lankad, mert eszembe jut, hogy ezek a fémtartályok olyan hidegek, mint a jég, fagyasztják az ihletet.
Zoli pedig, mintha a gondolataimban olvasna:
– Annyira hűtöd, amennyire szeretnéd, épp ez a jó ezekben a rozsdamentes acéltartályokban – mondja.
– Szóval reduktív – ellentmondást nem tűrően összegzi kis szünet után.
– Hol marad a zegzugos pincejáratokban sorakozó, jól kiszárított tölgyfahordó? És hol marad a kármentő, a nemes penésszel bevont téglák? A présház hűvöse?
S mosolygok már közben, mert bevillan, igazi írói kihívás romantikusan leírni az egymás mellett sorakozó szikrázóan hideg acéltartályokat.
– Selymes, mint az asszony haja, s olvad, mint asszony kezében a pénz… – próbálkozom még, s egy szuszra mondom, alig kapok levegőt, mint a bor a reduktív eljárás során.
De már nevet, s mit gondolsz, mit mond?
– Reduktív – kezdené, de beléfojtom a szót, s hagyom a tölgyfahordókat, az acéltartályokat, öntöm neki a fáncsihegyi bort, ami nem tudom milyen eljárással készült, de zamatos, arányos, harmonikus italt készített a pince borásza. Olyan bort, amiben nincsenek túlzások. S kortyolás közben gondolom, ilyen bor csak akkor készíthető, ha a borász életének egy cseppje is benne van.
A Faun kertje
2014 június 8. | Szerző: jjstalter
– Mit gondolok? – kérdezte a lány. Azt, hogy ez
a kapu a Paradicsom kapuja! – válaszolta magának.
Széttárta a karját és nagyot szippantott a levegőből.
A kert gyönyörű volt. Ha reggel ment harmat lepett
mindent. A fűszálak végén apró cseppek csillogtak.
Ha délbe ment, a nap megsütötte a legeldugottabb zugokat
is, és a fények játékában a színek káprázatosak
voltak. Ha este ment, a hold fénye csillogott a leveleken
és az éjszaka sötétjének nyoma sem volt.
Mindegy milyen napszakban ment. A kert mindig
várta, szépségével és nyugalmával vonzotta.
A sétány végén, a tisztáson, egy talapzaton állt
a Faun. Az időjárás már elvégezte munkáját rajta, de
még így is szép volt. Látszott rajta a finom megmunkálás.
Ő még az életét is látta rajta, a boros-mámoros
éjszakákat, a fülekbe suttogott szerelmes szavakat.
Közelebb lépett hozzá és a szemébe nézett. Egyszer
csak azt látta, hogy a szobor szeme fényleni kezd. Pillantásuk
találkozott. Meglepődve hátrébb lépett.
Olyan valóságos volt az egész, hogy azt hitte mindjárt
megszólal.
Éjszaka nem jött álom a szemére. A Faunra gondolt
és másnap kíváncsisága visszavitte a kertbe. Egyenesen
a tisztásra ment. Egészen közel hajolt az arcához
és látta megcsillanó szemében az életet.
A Faun váratlanul megszólalt:
– Isten hozott az én világomban!
A lány ijedten hátralépett, a Faun erről tudomást sem
véve folytatta:
– Mit gondolsz? A legnagyobb önzőséget is képes
vagy elviselni? Nézz körül, mit látsz? Még így is megéri?
Hát ne legyél óvatos, mert nincs rosszabb a bizonytalanságnál!
– szólalt meg a Faun, és mindezt
olyan ironikusan mondta, hogy a lány ezen jobban
meglepődött, mint azon, hogy a szobor megszólalt.
A Faun váratlanul megkérdezte tőle:
– Mondd, te tudod mi a szerelem?
– Remélem, igen. – válaszolta a lány.
– Nekem mindenki a szerelmem. Mindenki… és
senki – mondta halkan a Faun.
A lány egészen közel hajolt hozzá, hogy jobban lássa
szemében önmagát.
Ezután mindennap ott volt, mindennap beszélgettek.
– Megöl a kíváncsiság! Meséld milyen az élet a kerten
kívül! – kérlelte.
A lány mesélt neki az utcákról, a házakról, a piacról,
az emberekről. De a Faunt ez nem érdekelte. Csak róla
akart hallani. Egészen közel volt egymáshoz az arcuk.
A szavakat is inkább csak úgy suttogta a fülébe.
– Mikor kelsz? Milyen a szobád? Mesélj, hol élsz?
– záporoztak a kérdései.
– Innen hová mész? Mit csinálsz ott? – folytatta.
– Kérlek, lassabban! Olyan már, mint egy vallatás! –
tiltakozott a lány, hiszen alig győzte a válaszokat.
– Ha vallatásnak érzed, akkor ne válaszolj! – mondta
a Faun. De a lány maradt és órák hosszat beszélgettek.
A következő napon megint ott találta magát
a kertben.
Úgy döntött most nem felel egyetlen kérdésre sem.
Ezt a Faun megértette és ő is hallgatott. A csendességben
együtt töltött idő is jó volt vele. Sok napot volt
csak úgy a kertben. Szótlanul üldögélt, hátát nekitámasztotta
a szobor talapzatának.
Aztán megint záporoztak felé a kérdések:
– Honnan tudod, hogy az időm a tiéd?
– Honnan tudod, hogy mikor várlak?
– És honnan tudod, mikor kell elmenned?
– Honnan tudod, hogy éppen nem figyelek rád,
amikor nem is látod az arcomat, mert ott ülsz lenn
a talapzat kövén?
– Honnan tudod, hogy amikor fejére áll a világ
a lelkemben, honnan tudod, hogy akkor kell itt lenned?
A lány nem válaszolt, pedig pontosan tudta a válaszokat.
Nézte a kertet, a távoli magas fákat, a tisztásra
vezető sétányt, a lábánál húzódó virágágyásokat.
Egy pillanatra azt hitte rosszul lát, közelebb hajolt
a virágokhoz. Egyet letépett és úgy vizsgálta. A virág
szürke volt. Felállt, kezével végigsimogatta a Faunt,
megérintette szépen metszet száját, ujja hegye végigsiklott
haja göndör redői között. Aztán elindult haza.
Jöttek-mentek
a napok, és csak nehezen tudta magát
rászánni, hogy visszatérjen a kertbe. De tudta, vissza
kell térnie. Még egyetlen egyszer vissza kell térnie!
A kert elárvult, járkált a kavicsos úton. A tisztáson
a Faun ugyanúgy állt, mint eddig. Óvatosan közelített
hozzá, szemét le sem tudta venni a Faun szeméről.
Megint egészen közel hajolt hozzá, összeért az
arcuk. Érezte a szobor hidegségét. A szemében egy
csepp élet sem volt. Forró könnyei végigfolytak arcán
és onnan tovább a Faun arcára. De ezek a könnyek
sem hoztak életet a szemébe. Folytak tovább végig
a földre, eltűntek a kert kiszáradt földjében.
Nem emlékszik miképpen ért haza. Hajnalban felkelt.
Nem gondolt semmi másra, csak el, el, minél
messzebbre innen! Oda, ahonnan nem látja még
a kert legmagasabb fáját sem!
J.J.Stalter: Álom-játék -részlet-
Hanna álma
2014 június 7. | Szerző: jjstalter
Hanna álma ( J.J.Stalter: Forrás – részlet – )
Volt egy réges-régi újság, és abban egy hirdetés. Gyakran nézegette,
s miközben a szövegét dúdolgatta, a képbe feledkezett. Az árnyas
fák, a gyümölcsöktől roskadozó ágak, a szikrázó kék ég nyugalmat
árasztottak és csábították. Ahogy múltak az évek, a kép egyre jobban
homályosodott, de a szöveg, a hirdetés szövege kristálytisztán
megmaradt:
„Egy vérpiros kis gyümölcs feléleszti az álmod, nyújtsd a kezed,
szádba hamar, s kinyitja a világot.”
Aztán sok idő eltelt, már az újság is szétszakadt, kidobták.
Ő pedig élte nyugodt és kiszámítható életét. Mindig számolt, minden
lépését meggondolta, a lehetőségeket fontolgatta, az új dolgokat
nehezen engedte az életébe. A szabályok észrevétlenül telepedtek rá,
s lassan páncélként fonták körbe, meghatározták minden gondolatát.
Számtalanszor eszébe jutott a gyakran ismételt prospektus-szöveg,
és egy idő után azt vette észre, hogy mindennap mondogatja.
Aztán egy reggelen maga lepődött meg legjobban a hangján, mikor
nem fejezte be azt a jól ismert versikét, hanem folytatta:
−−Hány órakor indulunk? – a szája elé kapta a kezét, de akkor már
nem volt visszaút.
Vigyázz, mert ez egy zűrös utazás lesz, zaj és ricsaj vár rád majd
a vonaton, a jegyedet is elveszítheted, súgták megérzései. Az is lehet,
hogy az útitársaid csapnak be, és még a végén belegabalyodsz
mindenféle nyugtalan dologba – menni készülő lábát visszahúzta.
Inkább maradok, egyezett ki magával, de a következő pillanatban
hirtelen felpattant.
Életem nagy részében sosem mertem elindulni. Különben is, egy
rejtélyes utazás is lehet, sosem átélt kalandokkal, izgalmas történetekkel,
új, ismeretlen tájakkal és különleges útitársakkal. Ki tudja,
mit tartogat számomra ez az utazás? Lehet, hogy ez az út várt rám
egész életemben! – és nem volt már, mi visszatartsa.
−−Tudod, minél több szabályt állítunk föl magunknak, annál nehezebb
megélni jókedvűen a mindennapokat, nem gondolod? – kérdezte
fölszabadultan a szomszédját, miközben rakosgatta a csomagjait.
A vonat döccenve elindult, s ő már leült volna, de egy pillanatra
csodálkozva megállt, mert annak a régi újságnak a szlogenjét útitársa
dúdolgatta épp.
Álarc
2014 június 7. | Szerző: jjstalter
Sokszor a szabályaink mögé bújunk, melyek leginkább a képmutatásunkból fakadnak. Azért, hogy kifelé, mindenkinek a tökéletes, hibátlan embert mutassuk. Közben belül meg szétfeszít, szétmar az a másik énünk, amit eltitkolunk, de nem merjük mutatni, vállalni. J.J.Stalter
Megtaláljuk
2014 június 7. | Szerző: jjstalter
Mindenkinek van egy különleges ember az életében, aki kiváltságos helyet foglal el a szívében. Akiért meg kell mozdulnia.
J.J.Stalter
Theodor Elchingenben
2014 június 7. | Szerző: jjstalter
Theodort 1740 szeptemberében az Ulm melletti Elchingen
kis egyházközösségének élére helyzeték. A hosszú, egyhangú
út szótlanul telt. Theodor fél szemével a hallgatag kocsist
mustrálta, de már nem tett több kísérletet, hogy szóra bírja
a néma fogatost. Vajon mi járhat a fejében? – próbálta megfejteni
arcvonásaiból a gondolatait, hogy valamivel elüsse
az időt.
Az utolsó kilométereket vágtatva tették meg a lovak, Theodornak
úgy tetszett, a kocsisnak egyre sietősebb, s nem tévedett,
mert amikor megérkeztek, az fürgén leugrott a bakról,
kapkodva tette le utasa poggyászát az út mellé, s rögtön nyújtotta
a markát.
−−Talán jóvátehetnéd a hibádat – szólat meg Theodor, és
nem adta a fizetséget.
A kocsis rosszat sejtett, bizalmatlanul ráncolta homlokát.
−−Megdolgoztam érte.
−−Nem is a munkáddal van baj, hanem a sietségeddel.
Az élet mellett elszaladsz, állj meg egy kicsit.
−−De hát most is állok – bizonygatta a kocsis.
−−Állj egy kicsit föntebb – Theodor a templom felé mutatott.
– Egy imára való időd csak van! Köszönd meg a teremtőnek,
hogy ilyen szép napot adott, s add béred felét Szent Antalnak,
hogy útjaid ezután is viszontagságoktól mentesek legyenek
– nyújtotta a fizetséget, s nézte a távolodó kocsist, amint
a templom felé vette az irányt.
Az út mentén tiszta vizű hegyi patak folyt, sebesen kerülte
a köveket, hogy mielőbb a malomhoz érjen, s zúduljon
magasságból, életet adva a sóvárgó keréknek. Theodor lehajolt,
úgy mert a vizéből egy marokkal, hogy enyhítse a poros út
fáradtságát. Cipőjét a fodrozódó hullámok mosták, de nem
mozdult. Végignézett a lefelé kanyargó úton, az út mentén sorakozó
házakon, majd tekintete elidőzött a túloldalon, a plébánián.
Látszott a törődés, gondozott virágoskert futott fala mentén.
Apró ablakain kicsit meglepődött, de a tetszetős, szépen csiszolt
kőpárkányok ellensúlyozták méretüket. Szeme megpihent
a domb tetején magasodó templomon.
A gazdag apátság közelében álló templom takaros volt, falait
hófehérre festették, hajójához kapcsolódott a kisebb szélességű,
kőből épített szentély.
Hát lehetséges ez? Az első misémet ebben a szép templomban
fogom celebrálni, gondolta boldogan, és kezeit imára
kulcsolta. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem. Igen
ez lesz a jelmondatom, János evangéliumából, gondolta megnyugvással
és elindult új otthonába, a plébániára.
Amikor belépett a kitárt kapun, épp egy apró fiúcska szaladt
át az udvaron. A macskát üldözte, aki farakásról farakásra
ugrált, a kis emberke azonban résen volt és a következő
pillanatban ügyesen elkapta a macska farkát. Az állat
az ijedtségtől vagy ösztöneinek engedve hátrakapott, karmai
véres csíkokat húztak a vékony karocskán.
A fiú sikoltva engedte el a jószágot. Kié volt a nagyobb
ijedtség, a gyermeké vagy a macskáé, nehéz lett volna megmondani,
mindenesetre a macska gyors ugrással eltűnt
a kamra nyitott ablakában, a csínytevő pedig sírdogálva leült
az egyik rönkre. Theodor odalépett hozzá és megnézte a karmolás
nyomát, de látszott, épp csak a bőr felszínét horzsolta.
−−Na, még ez is! – pityergett a pórul járt.
−−Nem gondolod, barátom, hogy mindenkit hagyni kell
a maga igazában? – kérdezte Theodor a szipogó fiúcskát.
−−Hagyni bizony! Ezért akartam a dézsmálót eltángálni.
−−Mit vétett neked ez a szerencsétlen jószág?
−−Rájárt a tejre, amit a reggeli ministrálásért kaptam – panaszolta.
−−Talán bizony fizetség nélkül nem láttad volna el a hivatalodat?
−−Jól van, hát! Akkor ez a tej ajándékom ennek az éhenkórász
jószágnak – pattant fel indulatosan a gyermek, de Theodor
megfogta a vállát.
−−Más jót is tehetsz ilyen kora reggel – az emberke kérdőn
nézett rá.
−−Előbb mondd a neved.
−−Andreasnak hívnak, de a tiédet még nem tudom.
−−Theodor vagyok. Mutasd, merre menjek a házba.
−−A plébános úr már visszament Ulmba. Csak a templomszolga
van itt – adta hírül a tájékozottak fölényével.
−−Akkor pap nélkül vagytok?
−−Így valahogy – a kis emberke szünetet tartott –, de már
nem sokáig! – tette hozzá mosolyogva.
−−S ki lesz az új pap? – tudakolta Theodor.
−−Nem hallottad? – hajolt hozzá Andreas bizalmasan. –
Münchenből jön, horpadt hasú, gyomorfájós, keszeg ember,
szigorú tekintetű, mindenki fél tőle. Csak suttogni lehet a közelében
– hangja egészen elhalkult.
−−Te hogy gondolod, suttogni fogsz? – faggatta Andreast.
−−Kicsi vagyok, a hangom is vékony, ha még suttogok, hallani
sem fogja. Hogy szolgáljuk az oltárnál együtt az urat, ha
létezésemről sem tud?
Theodornak tetszett Andreas talpraesett válasza, de már
nem folytathatta, mert a házból kiszűrődő hangokra figyelt.
−−Isten hozta, plébános úr! Ej, miért nem kért segítséget, cipeli
ezeket a nehéz csomagokat! – ért oda a templomszolga
sietve, és már kapta is fel Theodor súlyos poggyászát.
Andreas gyanakodva nézett végig a plébánoson.
−−A kiálló bordáimat keresed? – mosolygott Theodor.
−−Na de hát, te… – álmélkodott a fiúcska.
−−Holnap reggel szolgáljuk együtt az Urat. Számíthatok
rád?
Andreas hirtelen lendülettel a kapu felé iramodott.
−−Hát persze! És most elmondom a többieknek is a jó hírt,
hogy megérkeztél – azzal eltűnt a kitárt kapun.
J.J.Stalter: Forrás -részlet –
J.J. Stalter A kántor halála
2013 április 25. | Szerző: jjstalter
Sohasem tudhatjuk, miért történnek meg a tragédiák az életünkben, lehet, hogy segítenek, hogy egy másik útra térjünk? Azért hogy kizökkentsenek az addigi életünkből? Azért hogy észrevegyük a hibáinkat és végiggondoljuk a nehézségek közepette, hol rontottuk el és hol kell javítanunk?
Ki tudja rá a választ?
Amikor baj van, akkor ez sovány vigasz.
Azon az augusztusi napon Albának ez eszébe sem jutott, csak saját szerencsétlensége, hogy mentora és segítője halott.
Tikkasztó reggel volt, mikor a kántor sietősen átvágott a falu főterén a reggeli misére tartva, de váratlanul elvágódott a tér kemény kövén. Csak néhány falusi tartott a templom felé, ők szaladtak a fekvő emberhez, de riadtan és tehetetlenül álltak.
A kántor szeme fennakadt és lassan összeolvadt az éggel, s ott valami szépet láthatott, mert kis mosoly jelent meg az arcán, reményt adva a körülötte állóknak.
Azonban a remény gyorsan elillant, amikor hirtelen kapkodva kezdte szedni a levegőt, sípolt a tüdeje, és a falusiak megdöbbenve látták, hogyan tűnik el az ég kékje egyre jobban homályosodó szeméből.
– Vizet! Vizet! – kiabálta végre valaki.
Az egyik asszony, akinek megmaradt a lélekjelenléte a templomba futott és jobb híján a szenteltvíz tartóból hozott egy marékkal, de ez sem segített már, a kántor pár perc múlva halott volt.
Hirtelen, váratlanul történt, nem tudták mi okozhatta a halálát.
A pap a reggeli mise helyett feladta rá az utolsó kenetet, és tekintettel a nagy melegre, két nap múlva eltemették. Alba magányosan és szomorúan ballagott hazafelé a temetésről. A zsúfolt utca zaja nem ért el hozzá. Üres lélekkel ment, mert a kántor halála véget vetett álmainak. Az egyetlen ember, aki jó tanácsokkal segítette és megértette őt, halott volt.
A rajzok magányosak maradtak a falon.
J.J.Stalter Játékosok
2013 február 26. | Szerző: jjstalter
J.J.Stalter Játékosok
– És most arra jutottam, hogy végzek magammal – szólalt meg Anna hosszas hallgatás után.
Este tíz óra volt, a parton már nem járt senki, ők is csendben tették meg a hosszú utat.
André megállt.
– Kedves barátnőm boldogan kisegítenélek a saját jól bejáratott fegyveremmel, de nem tehetem – szomorúan tárta szét a karját.
– Mi történt? – kérdezte a másik – Nincs nálad?
– A fegyverem? – kérdezett vissza André. – Hogy gondolod! Egy becsületes játékos a fegyvere nélkül el sem indul! Az a baj, hogy egyetlen töltényem maradt, az meg kell nekem. Ma este túl sokat veszítettem.
– És mi lenne, ha átmennénk Hurstba? Ott is van egy kaszinó,… megpróbálhatnánk – csillant fel a nő szeme.
– Bolond vagy? Autónk sincs…már az sincs – Habár mehetünk stoppal – tette hozzá kis idő múlva.
Anna alig bírta abbahagyni a nevetést.
– Nézz rám, estélyiben?
– Na és? Játszani kell! Nem?
– Igen. Játszani kell –hagyta rá a nő. Ez is egy opció, és nem is legrosszabb, és még bármi lehet, gondolta felbátorodva.
A nő odalépett, és óvatosan kivette a férfi mellényzsebéből a fegyvert, hüvelykujjával benyomta a tárrögzítő gombját és a másik kezével kihúzta a tárat a markolatból. A tár üres volt.
Mosolyogva ingatta a fejét
– André nagy játékos vagy, tudtad?
– Mondtam, Anna, nem emlékszel? Játszani kell!
És elindultak a kihalt úton, amit egyetlen távoli autó lámpájának a fénye világított be csupán. Nem is kell több, gondolta Anna, elég egyetlen autó ami épp Hurstba tart, és ha még elég gyors is, húsz perc múlva már ott ülhetünk a következő leosztásnál.
Csíksomlyó
2015 április 19. | Szerző: jjstalter
Virágos mező a domboldal. Hajladoznak a kedvencek, a pitypangok. Van, amelyik már találkozott a széllel, s van, amelyik még várakozva reménykedik. Jól van ez így! Akinek van reménye, annak jövője is van! Légy nyugodt pitypang, eljön a te viharod is és majd repít száz határon át!
Lépéseim nehezek, egyre meredekebb az út, nézem a lábam előtt a kavicsos ösvényt, s le kell, hogy hajoljak egy kicsi kavicsért. Kezemben tartom, forgatom, nézem a rajta lévő csíkokat. Milyen szeszély játszik velem? Még nem kérdeztem semmit s a válasz már érkezett?
Zsebembe csúsztatom.
Felérve hallom a beszélgetők zsongását, de a távoli erdő fáinak suhogása lassan elviszi a hangokat, s egyre nagyobb lesz a csönd. Mi az, ami vonz ide?
Szeretem ezt a tömegben lévő mérhetetlen erőt, ezt a semmihez sem fogható energiát. Különös, szent hely. Hiába vannak itt százezrek, nem érzem a zsúfoltságot. Nézem távol a felhőkbe burkolódzó havasokat, csend vesz körül, mintha magam lennék egyedül, de nem magányosan.
Firtatom jó-e az irány ami felé tartok? Egyre jobban érzem, hogy nem fecsérelhetek el egyetlen percet sem, hiszen az élet olyan rövid!
Mi a dolgom ebben a világban? Jó úton járok? Mindazok, akik körülvesznek, a családom, barátok, ismerősök, vajon adok e nekik valamit magamból? Okoztam-e sebeket azoknak, akiket szeretek? A döntéseim, amik végül is ezen az úton tartanak jók voltak e?
És ami a legfontosabb, hogy egyáltalán megtaláltam e azt az utat amit magamnak kijelöltem, vagy már régen eltévedtem? Most nincsenek ígéretek, fogadalmak, hogy holnaptól, majd minden másképp lesz. Mert az a holnap ma van! Ma vagyunk minden egyes percért felelősek, ma és nem holnaptól.
Tekintetem elfordul, végigsimítom a hegytetőket, a hely lábánál álló pici házakat, a látóhatár szélén álló mozgó aprócska pontokat, felettem felhők futnak.
Számomra most végtelen csendben merül el a világ. A lépteim, amik idehoztak, a megtalált kicsi kavics üzenete, a reménykedő pitypangok, minden megmarad a szívemben, és remélem sokáig elkísérnek az utamon. J.J.Stalter
Oldal ajánlása emailben
X