Színek

2012 október 17. | Szerző: jjstalter

     J.J.Stalter Színek

Emlékszel még a sárospataki vár páváira? Te mondtad nézzem meg őket! Várnom kellett, egy jókora felhő eltakarta a napot. Megérte türelmesnek lennem, mert aztán hirtelen előbukkant vakítóan és a pávák színes tolla megcsillant a napfényben.
Ismersz, tudod, mennyire szeretem a színeket. Szemem összeszűkül a harsány erőseknél, kutatom a fátyolosakat, tudod jól, hogy nekem mindegy
ik suttog valamit az életről. S még ebből az óriási távolságból is arrafelé terelsz észrevétlenül és óvatosan, ahol a látványtól még a lélegzetem is eláll.
Lemerészkedtem a vár lépcsőin s egészen közel nézhettem a pávákat.
Nem sokkal később volt egy találkozásom, egy beszélgetés. Ez a váratlan egybeesés ledöbbentett. Óvatosan léptem be a templomba, s a váratlan megszólítástól kicsit megrebbentem.
– Gyere, nézd meg hogyan játszik a színekkel a fény! – mondta, s fürkészte az arcom. – Minden pillanatban változik, ettől mozgalmas a kép, hiába szorítjuk ólomkeretbe. Sugárzik az élettől, a beáradó napfénytől. Nézz körül itt. Mit látsz?
– Sejtelmes fényeket, lejjebb a levegőben vibráló port is, feljebb a beáradó napfény ezer színét – feleltem. Teljesen a látvány hatása alatt voltam. A templom magasztossága körbeölelt bennünket.
– Jól látod a lényegét, ez az ólomüveg titka! Magában foglalja az egész világot, a sötétet és a világosságot is. Nincs még egy ilyen lehetőség a tökéletes ábrázolásra! Ha ügyesen bánsz vele, mindent el tudsz benne mondani.
S akkor már biztosan tudtam, hogy egész életemben ezt kerestem. Az ólomüveg készítésére születettem! Láthatatlanul segítettél, hogy megtaláljam az utamat. Régóta nem hallottam felőled, de érzem nem hagytál magamra azóta sem. Észrevétlenül itt vagy, s érdeklődéssel figyeled hogyan keverem a színeket.

Ki vagyok én neked?

2012 február 13. | Szerző: jjstalter

 

Sokszor gondolkodom, hogy nem is volt véletlen a mi találkozásunk! Talán azért alakult így, hogy legyek neked. Néha azért, hogy  beszélhess velem, néha, hogy elmond a napjaidat, néha meg azért, hogy gondolj rám, mikor látsz valami érdekeset,  néha pedig  azért, hogy legyen egy kis lazaság az életedben.

 

De mégis ki vagyok én neked? Gondolkodtál már ezen?

 

A barátod vagyok? Fogom kezed? Ismerem a gondjaidat? Részese nem vagyok a nevetésednek, a sírásodnak?

Talán a cinkosságban vagyok a társad?  Kitaláljuk ezeket vagy megéljük? S van köze az élethez? Vagy elég, hogy itt élnek bennünk?

Vagy talán játszótársak vagyunk? Játék ez, amit játszunk? Vagy még keressük a játékot miben együtt játszhatunk? Vagy az élet játszik velünk egy furfangos játékot?

Útitársak lehetünk? Mi utazunk vagy csak az álmaink? És mindketten kilátunk a vonat ablakán? S mit látunk? S mit mondunk el? Az álmainkat vagy a valóságot?

Te tudod a választ?