– Mit gondolok? – kérdezte a lány. Azt, hogy ez
a kapu a Paradicsom kapuja! – válaszolta magának.
Széttárta a karját és nagyot szippantott a levegőből.
A kert gyönyörű volt. Ha reggel ment harmat lepett
mindent. A fűszálak végén apró cseppek csillogtak.
Ha délbe ment, a nap megsütötte a legeldugottabb zugokat
is, és a fények játékában a színek káprázatosak
voltak. Ha este ment, a hold fénye csillogott a leveleken
és az éjszaka sötétjének nyoma sem volt.
Mindegy milyen napszakban ment. A kert mindig
várta, szépségével és nyugalmával vonzotta.
A sétány végén, a tisztáson, egy talapzaton állt
a Faun. Az időjárás már elvégezte munkáját rajta, de
még így is szép volt. Látszott rajta a finom megmunkálás.
Ő még az életét is látta rajta, a boros-mámoros
éjszakákat, a fülekbe suttogott szerelmes szavakat.
Közelebb lépett hozzá és a szemébe nézett. Egyszer
csak azt látta, hogy a szobor szeme fényleni kezd. Pillantásuk
találkozott. Meglepődve hátrébb lépett.
Olyan valóságos volt az egész, hogy azt hitte mindjárt
megszólal.
Éjszaka nem jött álom a szemére. A Faunra gondolt
és másnap kíváncsisága visszavitte a kertbe. Egyenesen
a tisztásra ment. Egészen közel hajolt az arcához
és látta megcsillanó szemében az életet.
A Faun váratlanul megszólalt:
– Isten hozott az én világomban!
A lány ijedten hátralépett, a Faun erről tudomást sem
véve folytatta:
– Mit gondolsz? A legnagyobb önzőséget is képes
vagy elviselni? Nézz körül, mit látsz? Még így is megéri?
Hát ne legyél óvatos, mert nincs rosszabb a bizonytalanságnál!
– szólalt meg a Faun, és mindezt
olyan ironikusan mondta, hogy a lány ezen jobban
meglepődött, mint azon, hogy a szobor megszólalt.
A Faun váratlanul megkérdezte tőle:
– Mondd, te tudod mi a szerelem?
– Remélem, igen. – válaszolta a lány.
– Nekem mindenki a szerelmem. Mindenki… és
senki – mondta halkan a Faun.
A lány egészen közel hajolt hozzá, hogy jobban lássa
szemében önmagát.
Ezután mindennap ott volt, mindennap beszélgettek.
– Megöl a kíváncsiság! Meséld milyen az élet a kerten
kívül! – kérlelte.
A lány mesélt neki az utcákról, a házakról, a piacról,
az emberekről. De a Faunt ez nem érdekelte. Csak róla
akart hallani. Egészen közel volt egymáshoz az arcuk.
A szavakat is inkább csak úgy suttogta a fülébe.
– Mikor kelsz? Milyen a szobád? Mesélj, hol élsz?
– záporoztak a kérdései.
– Innen hová mész? Mit csinálsz ott? – folytatta.
– Kérlek, lassabban! Olyan már, mint egy vallatás! –
tiltakozott a lány, hiszen alig győzte a válaszokat.
– Ha vallatásnak érzed, akkor ne válaszolj! – mondta
a Faun. De a lány maradt és órák hosszat beszélgettek.
A következő napon megint ott találta magát
a kertben.
Úgy döntött most nem felel egyetlen kérdésre sem.
Ezt a Faun megértette és ő is hallgatott. A csendességben
együtt töltött idő is jó volt vele. Sok napot volt
csak úgy a kertben. Szótlanul üldögélt, hátát nekitámasztotta
a szobor talapzatának.
Aztán megint záporoztak felé a kérdések:
– Honnan tudod, hogy az időm a tiéd?
– Honnan tudod, hogy mikor várlak?
– És honnan tudod, mikor kell elmenned?
– Honnan tudod, hogy éppen nem figyelek rád,
amikor nem is látod az arcomat, mert ott ülsz lenn
a talapzat kövén?
– Honnan tudod, hogy amikor fejére áll a világ
a lelkemben, honnan tudod, hogy akkor kell itt lenned?
A lány nem válaszolt, pedig pontosan tudta a válaszokat.
Nézte a kertet, a távoli magas fákat, a tisztásra
vezető sétányt, a lábánál húzódó virágágyásokat.
Egy pillanatra azt hitte rosszul lát, közelebb hajolt
a virágokhoz. Egyet letépett és úgy vizsgálta. A virág
szürke volt. Felállt, kezével végigsimogatta a Faunt,
megérintette szépen metszet száját, ujja hegye végigsiklott
haja göndör redői között. Aztán elindult haza.
Jöttek-mentek
a napok, és csak nehezen tudta magát
rászánni, hogy visszatérjen a kertbe. De tudta, vissza
kell térnie. Még egyetlen egyszer vissza kell térnie!
A kert elárvult, járkált a kavicsos úton. A tisztáson
a Faun ugyanúgy állt, mint eddig. Óvatosan közelített
hozzá, szemét le sem tudta venni a Faun szeméről.
Megint egészen közel hajolt hozzá, összeért az
arcuk. Érezte a szobor hidegségét. A szemében egy
csepp élet sem volt. Forró könnyei végigfolytak arcán
és onnan tovább a Faun arcára. De ezek a könnyek
sem hoztak életet a szemébe. Folytak tovább végig
a földre, eltűntek a kert kiszáradt földjében.
Nem emlékszik miképpen ért haza. Hajnalban felkelt.
Nem gondolt semmi másra, csak el, el, minél
messzebbre innen! Oda, ahonnan nem látja még
a kert legmagasabb fáját sem!
J.J.Stalter: Álom-játék -részlet-