Theodort 1740 szeptemberében az Ulm melletti Elchingen
kis egyházközösségének élére helyzeték. A hosszú, egyhangú
út szótlanul telt. Theodor fél szemével a hallgatag kocsist
mustrálta, de már nem tett több kísérletet, hogy szóra bírja
a néma fogatost. Vajon mi járhat a fejében? – próbálta megfejteni
arcvonásaiból a gondolatait, hogy valamivel elüsse
az időt.
Az utolsó kilométereket vágtatva tették meg a lovak, Theodornak
úgy tetszett, a kocsisnak egyre sietősebb, s nem tévedett,
mert amikor megérkeztek, az fürgén leugrott a bakról,
kapkodva tette le utasa poggyászát az út mellé, s rögtön nyújtotta
a markát.
−−Talán jóvátehetnéd a hibádat – szólat meg Theodor, és
nem adta a fizetséget.
A kocsis rosszat sejtett, bizalmatlanul ráncolta homlokát.
−−Megdolgoztam érte.
−−Nem is a munkáddal van baj, hanem a sietségeddel.
Az élet mellett elszaladsz, állj meg egy kicsit.
−−De hát most is állok – bizonygatta a kocsis.
−−Állj egy kicsit föntebb – Theodor a templom felé mutatott.
– Egy imára való időd csak van! Köszönd meg a teremtőnek,
hogy ilyen szép napot adott, s add béred felét Szent Antalnak,
hogy útjaid ezután is viszontagságoktól mentesek legyenek
– nyújtotta a fizetséget, s nézte a távolodó kocsist, amint
a templom felé vette az irányt.
Az út mentén tiszta vizű hegyi patak folyt, sebesen kerülte
a köveket, hogy mielőbb a malomhoz érjen, s zúduljon
magasságból, életet adva a sóvárgó keréknek. Theodor lehajolt,
úgy mert a vizéből egy marokkal, hogy enyhítse a poros út
fáradtságát. Cipőjét a fodrozódó hullámok mosták, de nem
mozdult. Végignézett a lefelé kanyargó úton, az út mentén sorakozó
házakon, majd tekintete elidőzött a túloldalon, a plébánián.
Látszott a törődés, gondozott virágoskert futott fala mentén.
Apró ablakain kicsit meglepődött, de a tetszetős, szépen csiszolt
kőpárkányok ellensúlyozták méretüket. Szeme megpihent
a domb tetején magasodó templomon.
A gazdag apátság közelében álló templom takaros volt, falait
hófehérre festették, hajójához kapcsolódott a kisebb szélességű,
kőből épített szentély.
Hát lehetséges ez? Az első misémet ebben a szép templomban
fogom celebrálni, gondolta boldogan, és kezeit imára
kulcsolta. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem. Igen
ez lesz a jelmondatom, János evangéliumából, gondolta megnyugvással
és elindult új otthonába, a plébániára.
Amikor belépett a kitárt kapun, épp egy apró fiúcska szaladt
át az udvaron. A macskát üldözte, aki farakásról farakásra
ugrált, a kis emberke azonban résen volt és a következő
pillanatban ügyesen elkapta a macska farkát. Az állat
az ijedtségtől vagy ösztöneinek engedve hátrakapott, karmai
véres csíkokat húztak a vékony karocskán.
A fiú sikoltva engedte el a jószágot. Kié volt a nagyobb
ijedtség, a gyermeké vagy a macskáé, nehéz lett volna megmondani,
mindenesetre a macska gyors ugrással eltűnt
a kamra nyitott ablakában, a csínytevő pedig sírdogálva leült
az egyik rönkre. Theodor odalépett hozzá és megnézte a karmolás
nyomát, de látszott, épp csak a bőr felszínét horzsolta.
−−Na, még ez is! – pityergett a pórul járt.
−−Nem gondolod, barátom, hogy mindenkit hagyni kell
a maga igazában? – kérdezte Theodor a szipogó fiúcskát.
−−Hagyni bizony! Ezért akartam a dézsmálót eltángálni.
−−Mit vétett neked ez a szerencsétlen jószág?
−−Rájárt a tejre, amit a reggeli ministrálásért kaptam – panaszolta.
−−Talán bizony fizetség nélkül nem láttad volna el a hivatalodat?
−−Jól van, hát! Akkor ez a tej ajándékom ennek az éhenkórász
jószágnak – pattant fel indulatosan a gyermek, de Theodor
megfogta a vállát.
−−Más jót is tehetsz ilyen kora reggel – az emberke kérdőn
nézett rá.
−−Előbb mondd a neved.
−−Andreasnak hívnak, de a tiédet még nem tudom.
−−Theodor vagyok. Mutasd, merre menjek a házba.
−−A plébános úr már visszament Ulmba. Csak a templomszolga
van itt – adta hírül a tájékozottak fölényével.
−−Akkor pap nélkül vagytok?
−−Így valahogy – a kis emberke szünetet tartott –, de már
nem sokáig! – tette hozzá mosolyogva.
−−S ki lesz az új pap? – tudakolta Theodor.
−−Nem hallottad? – hajolt hozzá Andreas bizalmasan. –
Münchenből jön, horpadt hasú, gyomorfájós, keszeg ember,
szigorú tekintetű, mindenki fél tőle. Csak suttogni lehet a közelében
– hangja egészen elhalkult.
−−Te hogy gondolod, suttogni fogsz? – faggatta Andreast.
−−Kicsi vagyok, a hangom is vékony, ha még suttogok, hallani
sem fogja. Hogy szolgáljuk az oltárnál együtt az urat, ha
létezésemről sem tud?
Theodornak tetszett Andreas talpraesett válasza, de már
nem folytathatta, mert a házból kiszűrődő hangokra figyelt.
−−Isten hozta, plébános úr! Ej, miért nem kért segítséget, cipeli
ezeket a nehéz csomagokat! – ért oda a templomszolga
sietve, és már kapta is fel Theodor súlyos poggyászát.
Andreas gyanakodva nézett végig a plébánoson.
−−A kiálló bordáimat keresed? – mosolygott Theodor.
−−Na de hát, te… – álmélkodott a fiúcska.
−−Holnap reggel szolgáljuk együtt az Urat. Számíthatok
rád?
Andreas hirtelen lendülettel a kapu felé iramodott.
−−Hát persze! És most elmondom a többieknek is a jó hírt,
hogy megérkeztél – azzal eltűnt a kitárt kapun.
J.J.Stalter: Forrás -részlet –