Sohasem tudhatjuk, miért történnek meg a tragédiák az életünkben, lehet, hogy segítenek, hogy egy másik útra térjünk? Azért hogy kizökkentsenek az addigi életünkből? Azért hogy észrevegyük a hibáinkat és végiggondoljuk a nehézségek közepette, hol rontottuk el és hol kell javítanunk?
Ki tudja rá a választ?
Amikor baj van, akkor ez sovány vigasz.
Azon az augusztusi napon Albának ez eszébe sem jutott, csak saját szerencsétlensége, hogy mentora és segítője halott.
Tikkasztó reggel volt, mikor a kántor sietősen átvágott a falu főterén a reggeli misére tartva, de váratlanul elvágódott a tér kemény kövén. Csak néhány falusi tartott a templom felé, ők szaladtak a fekvő emberhez, de riadtan és tehetetlenül álltak.
A kántor szeme fennakadt és lassan összeolvadt az éggel, s ott valami szépet láthatott, mert kis mosoly jelent meg az arcán, reményt adva a körülötte állóknak.
Azonban a remény gyorsan elillant, amikor hirtelen kapkodva kezdte szedni a levegőt, sípolt a tüdeje, és a falusiak megdöbbenve látták, hogyan tűnik el az ég kékje egyre jobban homályosodó szeméből.
– Vizet! Vizet! – kiabálta végre valaki.
Az egyik asszony, akinek megmaradt a lélekjelenléte a templomba futott és jobb híján a szenteltvíz tartóból hozott egy marékkal, de ez sem segített már, a kántor pár perc múlva halott volt.
Hirtelen, váratlanul történt, nem tudták mi okozhatta a halálát.
A pap a reggeli mise helyett feladta rá az utolsó kenetet, és tekintettel a nagy melegre, két nap múlva eltemették. Alba magányosan és szomorúan ballagott hazafelé a temetésről. A zsúfolt utca zaja nem ért el hozzá. Üres lélekkel ment, mert a kántor halála véget vetett álmainak. Az egyetlen ember, aki jó tanácsokkal segítette és megértette őt, halott volt.
A rajzok magányosak maradtak a falon.
