Hálát adok az égnek, hogy senki sem lát ebben a pillanatba, gondolta, miközben kúszva próbálta megközelíteni az árokpartot. Megint gyorsan mentem, megint feszegettem a határaimat , mérgelődött magában és belefúrta arcát a friss, ropogós hóba.
Lassítanom kell, korholta magát, ahogy kimászott az országútra. De ez ellenkezett a természetével, mert neki mindig minden azonnal kellett. Képtelen vagyok másképp, gondolta és dühös lendülettel elindult a kihalt országúton.
Váratlanul vízszintes helyzetbe került, felette a csillagos égbolt, alatta a hideg országút jegesre fagyott bordái. Kóválygó fejjel állt fel, és újra visszatért előbbi gondolata.
Lassítanom kell. Lassítanom, mert bármennyire szeretem, így sohasem érek el hozzá.
Leporolta magáról a havat és azt gondolta, milyen szép este van, s a hold fényénél gyalogosan indult tovább hozzá, aki találkozásuk első pillanatától várta.
