Részlet a Kölcsönkapott idő című könyvből
Annak idején gyakran
járt erre, de mióta befejezte az egyetemet, szinte
sohasem esett útjába. Most itt az alkalom, hogy
körülnézzek errefelé, gondolta, és elhatározta lesétál
a Duna partig. Nézegette a színes kirakatokat,
az út túloldalán csodálkozva látta a
felújított könyvesboltot.
– Ebben a városban nem lehet nyugodtan sétálni!
Előttem, mögöttem, mellettem emberek.
Levegőt sem lehet venni! Itt egy pillanatra, egy
lélegzetvételnyi időre sem vagy magad! – háborgott
magában, ahogy átvágott a zebrán. Egyre
bizonyosabbá vált számára, hogy ingerültsége,
kapkodása nem a tömeg és a meleg miatt van,
hanem Alexander az előidézője zaklatottságának.
Most már bánta, hogy eljött.
– Miért bonyolódom egyre jobban ebbe az
egészbe? – kilátástalan kérdésére a válasz ott zakatolt
legbelül.
A Jókai téren egy pillanatra megállt és nézte a
teret körbeölelő házakat. Az egyiken még mindig
ott az ablakokra ragasztott B-A-L-E-T-T-I-S-K-
O-L-A felirat. Biztos most is reménykedő
anyukák hada ül a folyosókon és várja csillogó
szemű gyermekét, hiszen benne látja a jövő tehetséges
balett-táncosát. – Ez így van rendjén!
– gondolta mosolyogva. – A szülőnek mindig a
saját gyermeke lesz a legszebb, legügyesebb,
legtehetségesebb.
Átment a tér túloldalára, hogy közelebbről
megnézze a felújított könyvesboltot. Valaha a
város legjobb könyvesboltja volt, kávézni, teázni
lehetett a kényelmes karosszékekben. Ez is már
a múlté! Modern a berendezés, ami arra ösztönöz,
ne időzz sokat, válaszd ki a könyvet és siess.
Oda a hangulata!
Meglepődve vette észre, hogy a sugárúton
mennyi új üzlet nyílt. A régi MÁV-Irodaház
most egy biztosítótársaság székhelye. Építészetileg
sekélyes homlokzata kirí a patinás paloták
sorából.
Megállt, mert eszébe jutott egy régi emlék erről
a helyről. Hét-nyolc évvel ezelőtt, végzős egyetemista
volt, amikor a szakdolgozata anyagáért
szaladt a könyvtárba.
Nem jutott át az úton, a piros lámpa megállította,
várakozott e ház sarkán lévő zebránál.
Arrébb két nő beszélgetett. A járdán, a virágtartóban
pedig egy galamb gubbasztott.
Az első gondolata az volt, ez a galamb biztosan
a két nőé. Aztán eszébe villant, hogy ez lehetetlen
gondolat. Nem lehet az övék, hiszen az emberek
nem járkálnak galambokkal az utcán!
Egyetlen pillanat alatt elfelejtette hová indult.
Nézte, hol a beszélgető két nőt, hol a galambot.
Aztán a nők elmentek. A galamb maradt. Nem
hagyhatta ott, felemelte a pillekönnyű, sérült
madarat. A könyvtárat elfelejtette, az irányt a
kollégium felé vette a galambbal.
Útközben egy állatkereskedésben beszerezte a
szükséges magokat. Aztán hetekig nála volt a
madár. Szépen rendbe jött, csak az egyik szárnya
lógott. Először azt hitte sohasem fog már repülni,
de pár héttel később, az egyik reggel maga
mögött hagyta az ócska írógép fedelét, ami
addig az otthonául szolgált, és felreppent a függönykarnisra.
Akkor szélesre tárta az ablak szárnyait,
és útjára engedte a kollégium negyedik
emeletéről a gyógyult galambot.
Nem sokkal ezután, néhány nappal később a
Rózsák terén át vezetett az útja. Egy nő galambokat
etetett a téren. Mikor a közelükbe ért a
madarak szétrebbentek. Csak egy maradt a tér
kövén, és békésen, róla tudomást sem véve, csipegette
a magokat. A szárnya lógott, pont úgy,
mint az ő galambjáé.
Istenem! Mindenki visszatalál oda ahol élt. Bármerre
is visz a sorsunk, mindig visszajutunk
ahonnan indultunk! Megnyugodott, hogy az
élet dolgai mennyire egyszerűek, és mennyire
szépek.
– Azt a galambot nézi?- kérdezte a madáretető
nő. – Már egy éve etetem – folytatta, miközben
egy marék magot szórt széjjel. – Mindig tudja,
mikor jövök, de előfordul, hogy el sem megy,
mert mindig itt van, mire megérkezem – tette
még hozzá.
Akkor bizony tévedtem, mert semmiképp sem
lehet az én galambom! – Miért kell nekem mindig
mindenbe belemagyaráznom valami lélekemelőt?
Miért nem hagyom úgy a dolgokat,
ahogy vannak? Miért képzelek mindenbe többet,
mint ami? – mérgelődött melléfogásán.
– De nem tudom mi történt – szólalt meg váratlanul
a nő. Volt egy hónap, hogy nem várt.
– Ki? – kérdezte értetlenül, mert a gondolatai
még mindig a tévedésén jártak.
– Hát a galamb. Nem tudom mi történhetett,
de volt egy hónap, hogy nem volt itt, nem tudom
merre járt. Pár napja újból itt van, csak lóg
a szárnya. Nem tudom mi történhetett vele és
merre járt ez idő alatt – fejezte be elgondolkodva.
– Én tudom – gondolta, leült a nő mellé. Mosolyogva
nézte a szemezgető madarakat, a mesélő
madáretető nőt, és békesség költözött a lelkébe.
Sehova sem sietett már.