Részlet a Kölcsönkapott idő című könyvből
Élt valahol messze-messze, túl a hegyeken, lenn a
völgyben, a sebes sodrású folyóban egy kerek, kis kavics.
A napjai a többi kövecske között teltek. Rohantak
mindahányan, egyikük elúszott a zúgó árral, a másikat
egy hatalmas hullám vetett partra, volt, amelyik
engedve a víz erejének, egyik helyről a másikra
sodródott.
– Mi az élet értelme? – kérdezgette az apró kavics.
– Talán a rohanás? Talán a sodródás? Miután nem
érkezett válasz, egy szép, verőfényes reggelen azt
gondolta, megengedheti magának, hogy elinduljon és
megkeresse a választ.
– Rengeteg mindent kitörölhetek az életemből, új
dolgokat ismerhetek meg. Pár év múlva talán már
nem járhatom végig ezt az utat. Késő lesz? Nem
tudom, talán akkor már másra vágyom – gondolta,
örült, hogy végre rászánta magát, és elindult lefelé a
folyón.
Nem sokkal később az útjába akadt egy ember. Keze
érdes volt, arca megfáradt.
– Mondd, te ember mi az élet értelme? – kérdezte tőle
kíváncsian, mert azt gondolta, aki ennyit élt, az tudja
a választ.
– Az élet értelme a munka. Én már az éjszaki álmot
is sajnálom, mert a tétlenséget nem bírom – felelte az.
– De csak dolgozni a munkáért magáért az nem elég,
gondolta a kavics – és ment tovább.
Ahogy ment, mendegélt, találkozott a macskával.
– Csak dorombolni, a meleg tejet lefetyelni, és szundikálni
a meleg szobában. Ennél több nem is kell,
mert ez az élet értelme! – hangzott a válasz, és a
macska óvatosan visszahúzta a mancsát, mert a víz
ráfröccsent, ahogy a kövecske továbbúszott.
Egyszer csak látja ám, hogy egy pocok szalad a part
mentén.
– Pocok, pocok! Várj egy kicsit! Mondd, te tudod,
hogy mi az élet értelme? – kérdezte tőle reménykedve.
A pocok abban a minutumban nem tudott válaszolni,
mert tele volt a szája. Intett neki, hogy várjon
egy kicsit, mindjárt visszajön. Térült-fordult, ott is
volt egy szemvillanás alatt.
– Persze hogy tudom! – felelte. – Az élet értelme a
gyűjtögetés – folytatta. Csak gyűjtögetni, télen is,
nyáron is, mindig. Amikor az egyik helyen már eleget
gyűjtögettél, akkor egy másik helyen kell folytatni –
futott is tovább.
A kavics nagyon elkeseredett a válaszoktól. Észre
sem vette, hogy a lágy hullámok lassan kijjebb és kijjebb
sodorták a parthoz, néha már alig-alig érte víz.
Egy napon arra jött egy lányka.
– De szép kavics! Életemben szebbet nem láttam! –
kiáltott föl örömmel a hangjában, és felkapta, magához
szorította. A hideg kavicsot átjárta a melegség,
ahogy hallotta a lányka szívének dobbanását. Már
tudta, hogy megtalálta az élet értelmét. Az a legfontosabb,
hogy tartozzunk valakihez. Szeressünk és
minket is szeressenek.