Kavicsdobálók

a színe.

Zsebemben keresgéltem zsebkendő után, de nem találtam,

végül sálam végébe törölgettem. Mély barna

színű kavics volt, egy fehér csík díszítette. Ritkán találok

ilyen szépet! A táskámba csúsztattam, a többi

közé. A szép kavicsoknak nem tudok ellenállni!

– Nézd, ott van még egy!

Megfordulok. A hang ismerős, a teraszon ő szólt hozzám.

Távolabb áll. Kicsit felemeli a kezét, intés gyanánt.

Visszafordítom a fejem és keresem a homokban

azt a másikat. Ott van, miért nem vettem észre? Ez is

barna, s fehér csík díszíti. Nem alkalmas arra, hogy a

vízen csúsztassam, de annyira szép! Elteszem ezt is.

– Megtaláltad? – kérdi.

– A kavicsot igen. Azt az embert, aki hozzám szólt,

őt még keresem. Nehezen értelek – felelem.

– Miért is volna jobb, ha mindig értenéd, miről is

hallgatok épp? – kérdi mosolyogva.

Hirtelen ötlettel leülök a homokba, és kiborítom az

összes kavicsot a táskámból. Pillekönnyűvé válik,

ahogy a tengernyi kő földet ér.

– Építhetsz belőle szigetet – mondom.

– Építhetsz belőle hegyet – folytatja.

– Nézd, hogy pattog a vízen! – mondja és mosolyog.

– Gyönyörű látvány és tudod miért? Mert a nehéz kő

haladékot kap, nem süllyed el egyből, még játszik.

Még játszik a vízzel egy kicsit.

– Tudod, mindennek csak akkor van értelme, ha

játék és öröm van benne – folytatja, s hiába keresem

tekintetét, nem lelem.

S mindeközben a kezébe fog egy kavicsot. Kissé előrehajol,

és könnyedén hajítja el. A kő lebegve indul

a víz felé. Háromszor pattan rajta, apró fodrokat

hagyva maga után mielőtt elsüllyed. Nézem, és az jut

eszembe, hogyan is akarhatnám megfejteni ezt az embert?

– Azelőtt tényleg nem ismertük egymást – mondja,

mintha olvasna gondolataimban.

– Milyennek képzeltél? – kérdezem.

– Sokfélének. Mindennap másnak! Az emlékeimben,

igen, igen, ez a kép tiszta! Egy nőt látok, aki ül

a homokban és építgeti kavicsaiból, hol a szigetét, hol

a hegyét és nem tudja eldönteni, melyiket válassza.

–A hegyeket szeretem, és azt választom inkább.

A hegycsúcsokat, ahonnan messze ellátok, és úgy érzem,

hogy a világ tetején állok.

Gondosan kiválasztom a következő kavicsot, de csak

úgy ülve, flegmán indítom útjára. A víz szélén megáll

és elsüllyed hirtelen. Ebben a pillanatban sok mindent

szeretnék elmondani neki, mégis inkább hallgatok.

Hogy oldjam a csendet, egy újabb kavicsot keresgélek

a kupacban, de megelőz, s a kezembe nyom

egyet.

– Állj fel! Ezt másképp nem lehet! Ha félvállról veszed,

sohasem sikerül!

Megfogadom a tanácsát és a vízhez megyek. Vizes

lesz a lábam, a víz is hideg. Csak kifelé figyelek.

A hideg vízre, a szélre, a homokos ruhámra. Állok ott,

képtelen vagyok megmozdulni, ólomsúlyok a kezemen,

emelem, a kavics kiesik s tompán a vízbe loccsan. Rá128

nézek, széttárom a kezem, erőtlen sóhajtásom biztosan

hallja, mert elégedetlenül ingatja fejét.

– Amíg nem saját meggyőződésből dobod, hanem

csak kényszerből, addig ne erőltesd! Abból semmi sem

lesz! Amikor idejét érzed, hogy meggyújtsd azt

a belső tüzet, ami majd mély és igazi lesz, csak akkor

fogj hozzá. Különben eltalálsz valakit, akit nem kellene,

mert nem neki szántad, csak épp arra járt, te

meg magányos vagy és dobálódzol.

Kis szünet után folytatja:

– Nézz rám, nézd, hogy csinálom! Vegyen körül

a ritmus és érezni fogod, hogy nehéz napok után jól

esik a vidámság, átjár a dallam. Hajolj előre kissé,

vegyél lendületet, az a kő a te köved! A kezedbe simul

és repülni akar, de ne dobd még el! Várj! Tartogasd,

mert meg van az az előnyöd, hogy akkor dobod majd

el, amikor te akarod. Te magad, s nem kényszerít rá

senki sem! Akkor, amikor érzed azt a ritmust…

– Tudom, hogy képes leszek….– mondanám, – s még

azt is, mi az mit tud, mit senki más, de már messze

jár és a szél hiába röpíti hangom, bármennyire szeretném,

már nem éri utol.